Émile Durkheim ( April 15, 1858 – November 15, 1917) was a French sociologist whose contributions were instrumental in the formation of sociology and anthropology. His work and editorship of the first journal of sociology (L'Année Sociologique) helped establish sociology within academia as an accepted social science. During his lifetime, Durkheim gave many lectures, and published numerous sociological studies on subjects such as education, crime, religion, suicide, and many other aspects of society. He is considered as one of the founding fathers of sociology and an early proponent of solidarism.Émile Durkheim was born in the eastern French province of Lorraine on April 15, 1858. He came from a long line of devout French Jews; his father, grandfather, and great-grandfather had been rabbis. At an early age, he decided not to follow in his family's rabbinical footsteps. Durkheim himself would lead a completely secular life. Much of his work, in fact, was dedicated to demonstrating that religious phenomena stemmed from social rather than divine factors. While Durkheim chose not to follow in the family tradition, he did not sever ties with his family or with the Jewish community. Many of his most prominent collaborators and students were Jewish, and some were blood relations.
A precocious student, Durkheim entered the École Normale Supérieure (ENS) in 1879. The entering class that year was one of the most brilliant of the nineteenth century and many of his classmates, such as Jean Jaurès and Henri Bergson would go on to become major figures in France's intellectual history. At the ENS, Durkheim studied with Numa Denis Fustel de Coulanges, a classicist with a social scientific outlook, and wrote his Latin dissertation on Montesquieu.[1] At the same time, he read Auguste Comte and Herbert Spencer. Thus Durkheim became interested in a scientific approach to society very early on in his career. This meant the first of many conflicts with the French academic system, which had no social science curriculum at the time. Durkheim found humanistic studies uninteresting, and he finished second to last in his graduating class when he aggregated in philosophy in 1882.
A precocious student, Durkheim entered the École Normale Supérieure (ENS) in 1879. The entering class that year was one of the most brilliant of the nineteenth century and many of his classmates, such as Jean Jaurès and Henri Bergson would go on to become major figures in France's intellectual history. At the ENS, Durkheim studied with Numa Denis Fustel de Coulanges, a classicist with a social scientific outlook, and wrote his Latin dissertation on Montesquieu.[1] At the same time, he read Auguste Comte and Herbert Spencer. Thus Durkheim became interested in a scientific approach to society very early on in his career. This meant the first of many conflicts with the French academic system, which had no social science curriculum at the time. Durkheim found humanistic studies uninteresting, and he finished second to last in his graduating class when he aggregated in philosophy in 1882.
There was no way that a man of Durkheim's views could receive a major academic appointment in Paris, and so after spending a year studying sociology in Germany he traveled to Bordeaux in 1887, which had just started France's first teacher's training center. There he taught both pedagogy and social science (a novel position in France). From this position Durkheim reformed the French school system and introduced the study of social science in its curriculum. However, his controversial beliefs that religion and morality could be explained in terms purely of social interaction earned him many critics.
The 1890s were a period of remarkable creative output for Durkheim. In 1893 he published The Division of Labour in Society, his doctoral dissertation and fundamental statement of the nature of human society and its development. Durkheim's interest in social phenomena was spurred on by politics. France's defeat in the Franco-Prussian War had created a backlash against secular, republican rule and many considered a vigorously nationalistic approach to rejuvenate France's fading power. Durkheim, a Jew with a sympathy towards socialism, was thus in the political minority, a situation which galvanized him politically. The Dreyfus affair of 1894 only strengthened his activist stance.
In 1895 he published Rules of the Sociological Method, a manifesto stating what sociology was and how it ought to be done, and founded the first European Department of Sociology at the University of Bordeaux. In 1898 he founded the journal L'Année Sociologique in order to publish and publicize the work of what was by then a growing number of students and collaborators (this is also the name used to refer to the group of students who developed his sociological program). And finally, in 1897, he published Suicide, a case study which provided an example of what the sociological monograph might look like. Durkheim was one of the founders in using quantitative methods in criminology during his suicide case study.
The 1890s were a period of remarkable creative output for Durkheim. In 1893 he published The Division of Labour in Society, his doctoral dissertation and fundamental statement of the nature of human society and its development. Durkheim's interest in social phenomena was spurred on by politics. France's defeat in the Franco-Prussian War had created a backlash against secular, republican rule and many considered a vigorously nationalistic approach to rejuvenate France's fading power. Durkheim, a Jew with a sympathy towards socialism, was thus in the political minority, a situation which galvanized him politically. The Dreyfus affair of 1894 only strengthened his activist stance.
In 1895 he published Rules of the Sociological Method, a manifesto stating what sociology was and how it ought to be done, and founded the first European Department of Sociology at the University of Bordeaux. In 1898 he founded the journal L'Année Sociologique in order to publish and publicize the work of what was by then a growing number of students and collaborators (this is also the name used to refer to the group of students who developed his sociological program). And finally, in 1897, he published Suicide, a case study which provided an example of what the sociological monograph might look like. Durkheim was one of the founders in using quantitative methods in criminology during his suicide case study.
In 1902 Durkheim finally achieved his goal of attaining a prominent position in Paris when he became the chair of education at the Sorbonne. Because French universities are technically institutions for training secondary school teachers, this position gave Durkheim considerable influence - his lectures were the only ones that were mandatory for the entire student body. Despite what some considered, in the aftermath of the Dreyfus affair, to be a political appointment, Durkheim consolidated his institutional power by 1912 when he was permanently assigned the chair and renamed it the chair of education and sociology. It was also in this year that he published his last major work, Elementary Forms of the Religious Life.
World War I was to have a tragic effect on Durkheim's life. Durkheim's leftism was always patriotic rather than internationalist — he sought a secular, rational form of French life. But the coming of the war and the inevitable nationalist propaganda that followed made it difficult to sustain this already nuanced position. While Durkheim actively worked to support his country in the war, his reluctance to give in to simplistic nationalist fervor (combined with his Jewish background) made him a natural target of the now-ascendant French right. Even more seriously, the generation of students that Durkheim had trained were now being drafted to serve in the army, and many of them perished as France was bled white in the trenches. Finally, Durkheim's own son died in the war-a mental blow from which Durkheim never recovered. Emotionally devastated and overworked, Durkheim collapsed of a stroke in Paris in 1917. He recovered over several months and resumed work on La Morale. He died at the age of 59 on November 15 from exhaustion. He lies buried at the Cimetière du Montparnasse in Paris.
World War I was to have a tragic effect on Durkheim's life. Durkheim's leftism was always patriotic rather than internationalist — he sought a secular, rational form of French life. But the coming of the war and the inevitable nationalist propaganda that followed made it difficult to sustain this already nuanced position. While Durkheim actively worked to support his country in the war, his reluctance to give in to simplistic nationalist fervor (combined with his Jewish background) made him a natural target of the now-ascendant French right. Even more seriously, the generation of students that Durkheim had trained were now being drafted to serve in the army, and many of them perished as France was bled white in the trenches. Finally, Durkheim's own son died in the war-a mental blow from which Durkheim never recovered. Emotionally devastated and overworked, Durkheim collapsed of a stroke in Paris in 1917. He recovered over several months and resumed work on La Morale. He died at the age of 59 on November 15 from exhaustion. He lies buried at the Cimetière du Montparnasse in Paris.
Durkheim was concerned primarily with how societies could maintain their integrity and coherence in the modern era, when things such as shared religious and ethnic background could no longer be assumed. In order to study social life in modern societies, Durkheim sought to create one of the first scientific approaches to social phenomena. Along with Herbert Spencer, Durkheim was one of the first people to explain the existence and quality of different parts of a society by reference to what function they served in keeping the society healthy and balanced, and is thus sometimes seen as a precursor to functionalism. Durkheim also insisted that society was more than the sum of its parts. Thus unlike his contemporaries Ferdinand Tönnies and Max Weber, he focused not on what motivates the actions of individual people (methodological individualism), but rather on the study of social facts, a term which he coined to describe phenomena which have an existence in and of themselves and are not bound to the actions of individuals. He argued that social facts had an independent existence greater and more objective than the actions of the individuals that composed society and could only be explained by other social facts rather than, say, by society's adaptation to a particular climate or ecological niche.
Émile Durkheim (teljes nevén David Émile Durkheim; Épinal, 1858. április 15. – Párizs, 1917. november 15.) francia szociológus, a modern szociológia és kulturális antropológia atyja, legjelentősebb úttörő egyénisége, klasszikus alakja. Több iskolateremtő könyve és publikációja született általános társadalomelméleti kérdésekben, valamint a bűn, az öngyilkosság, a vallás és a vallásosság tárgyában.Vallását gyakorló, közösségének nyolc generáción át rabbikat adó, hagyományaihoz ragaszkodó lotaringiai zsidó családban született. Durkheim a családi tradícióval szakítva 1879-ben beiratkozott az École Normale Supérieure-be. Az iskola diákjaként olyan, később meghatározó jelentőségű személyiségekkel diákoskodott együtt, mint Henri Bergson és Jean Jaurès, s hatásukra Durkheim egész életében baloldali szellemiségű volt, így például a Dreyfus-perben is a meghurcolt katonatiszt ügye mellé állt. 1882-ben szerezte meg filozófiatanári képesítését. Az elkövetkezendő években különböző középiskolákban oktatott, majd 1886-tól egy évig németországi egyetemeken társadalomelméletet hallgatott. 1887-től a bordeaux-i egyetemen tanított pedagógiát és társadalomtudományt, s itt fogott bele tudományszervező munkásságába is. Kiterjedt tudományelméleti vitákat folytatott a szociológia elismertetéséért harcoló, de eltérő elméleti álláspontokra helyezkedő Gabriel Tarde-dal és René Wormsszal. A durkheimi iskola győzelmét szolgálta, hogy 1896-ban Bordeaux-ban megalapíthatta az ország első szociológiai tanszékét, s 1898-ban útjára indította a L’Année Sociologique című folyóiratot is. 1902-től haláláig a párizsi Sorbonne-on tanított szociológiát, ahol 1906-ban pedagógia-, 1913-ban pedig szociológiaprofesszori címet is kapott. Fia, André Durkheim 1915 decemberében az első világháborúban elesett, aminek következtében Durkheim búskomorságba esett, s alig két esztendő elteltével meghalt.
Durkheimet a francia és ezen keresztül a modern európai szociológia atyjaként tisztelik abban az értelemben, hogy a 19. század végén gyakorlati és elméleti tudományszervezői tevékenységével ő alapozta meg a tudományág önálló diszciplínaként való elismertetését.
Nézetei a pozitivista Auguste Comte és Herbert Spencer hatása alatt formálódtak, s a szociológia születendő tudományát a társadalmi tények (faits sociaux) diszciplínájaként határozta meg, melynek ebből kifolyólag meghatározó kerete a tényeken alapuló, empirikus kutatás. Úgy vélte, hogy ezek a társadalmi tények az egyéntől, a személyes tudattól és gyakorlattól függetlenek, és kizárólag a kollektív tudat (âme collective), illetve annak változásai határozzák meg. Durkheim felfogása szerint a kollektív társadalmi tudat változásai kizárólag társadalmi, és nem biológiai vagy pszichológiai okokra vezethetőek vissza, azaz a szociológiai közeg szerepe meghatározó (szociologizmus). A társadalmi tények kizárólag statisztikákon keresztül ragadhatóak meg hitelesen. Így győződhetünk meg arról, hogy az egyéni gyakorlatok a statisztikai adatokkal kifejezett társadalmi tényekben összegződnek, s hiteles alapul szolgálnak további szociológiai elemzésekhez. Ugyanakkor egyfajta visszacsatolás is megfigyelhető: a társadalmi tények regisztere, azaz az egyéni gyakorlatok statisztikai adatokban történő összegződése egyúttal kirajzolja egy adott közösség norma- és értékrendszerét is, valamint megkönnyíti az azon a körön kívül eső egyéni gyakorlatok társadalmi devianciaként vagy bűnként való meghatározását. Ilyenformán a társadalmi tények vizsgálatával megragadható a közösség – konszenzus útján létrejött – normatív értékrendszere.
Durkheim társadalomfelfogásának legfontosabb hívószavai tehát a kollektív tudat, a társadalmi értékrendszer és a konszenzus. Ezek függvényében és egymásra hatásában vizsgálta a társadalmi tények esetleges változásait, a kollektív tudatban, a stabil értékrendszerben és a konszenzusban beálló zavarokat (anómiákat), illetve a társadalomnak az ezen zavarok megelőzését lehetővé tevő integratív és szolidaritáselvű szerepét. Kutatásainak gyakran állt fókuszában az öngyilkosság, pontosabban az öngyilkossági hajlam, amelynek vizsgálatával Durkheim arra jutott, hogy az öngyilkosságok éppen a társadalom integrációs erejében fennálló zavarokra vezethetőek vissza (1897-ben e tárgyban írt szociológiai monográfiája a műfaj iskolapéldája). Az általa kidolgozott anómiaelmélet szerint a társadalmi értékrendben, az egyének együttműködésében beálló ideiglenes zavarok nagy társadalmi paradigmaváltásokhoz, azaz egy tradicionálisból egy modernebb társadalomba való átmenethez köthetőek. Alapvetően azonban a társadalom tagjai – annak érdekében, hogy fenntartsák a konszenzus útján kialakult közösségi normákat – mechanikusan is együttműködnek (mechanikus szolidaritás / solidarité mécanique). A társadalom ugyan nagymértékben differenciálódott, a közösségi funkciók és szerepek rendkívül bonyolultak és összetettek, a társadalom ennek dacára működik – köszönhetően a mechanikus szolidaritásnak és a másik nagy durkheimi hívószónak, a társadalmi munkamegosztásnak (division sociale du travail).
A szociológia módszertanát megalapozó, a társadalomfelfogást gyökeresen megújító alapvetéseit 1895-ben foglalta össze A szociológiai módszer szabályai (Les règles de la méthode sociologique) című művében. Durkheim társadalomfelfogása nagy hatással volt a 20. század több jelentős társadalomtudósa, így Marcel Mauss, Claude Lévi-Strauss, Talcott Parsons munkásságára
Nézetei a pozitivista Auguste Comte és Herbert Spencer hatása alatt formálódtak, s a szociológia születendő tudományát a társadalmi tények (faits sociaux) diszciplínájaként határozta meg, melynek ebből kifolyólag meghatározó kerete a tényeken alapuló, empirikus kutatás. Úgy vélte, hogy ezek a társadalmi tények az egyéntől, a személyes tudattól és gyakorlattól függetlenek, és kizárólag a kollektív tudat (âme collective), illetve annak változásai határozzák meg. Durkheim felfogása szerint a kollektív társadalmi tudat változásai kizárólag társadalmi, és nem biológiai vagy pszichológiai okokra vezethetőek vissza, azaz a szociológiai közeg szerepe meghatározó (szociologizmus). A társadalmi tények kizárólag statisztikákon keresztül ragadhatóak meg hitelesen. Így győződhetünk meg arról, hogy az egyéni gyakorlatok a statisztikai adatokkal kifejezett társadalmi tényekben összegződnek, s hiteles alapul szolgálnak további szociológiai elemzésekhez. Ugyanakkor egyfajta visszacsatolás is megfigyelhető: a társadalmi tények regisztere, azaz az egyéni gyakorlatok statisztikai adatokban történő összegződése egyúttal kirajzolja egy adott közösség norma- és értékrendszerét is, valamint megkönnyíti az azon a körön kívül eső egyéni gyakorlatok társadalmi devianciaként vagy bűnként való meghatározását. Ilyenformán a társadalmi tények vizsgálatával megragadható a közösség – konszenzus útján létrejött – normatív értékrendszere.
Durkheim társadalomfelfogásának legfontosabb hívószavai tehát a kollektív tudat, a társadalmi értékrendszer és a konszenzus. Ezek függvényében és egymásra hatásában vizsgálta a társadalmi tények esetleges változásait, a kollektív tudatban, a stabil értékrendszerben és a konszenzusban beálló zavarokat (anómiákat), illetve a társadalomnak az ezen zavarok megelőzését lehetővé tevő integratív és szolidaritáselvű szerepét. Kutatásainak gyakran állt fókuszában az öngyilkosság, pontosabban az öngyilkossági hajlam, amelynek vizsgálatával Durkheim arra jutott, hogy az öngyilkosságok éppen a társadalom integrációs erejében fennálló zavarokra vezethetőek vissza (1897-ben e tárgyban írt szociológiai monográfiája a műfaj iskolapéldája). Az általa kidolgozott anómiaelmélet szerint a társadalmi értékrendben, az egyének együttműködésében beálló ideiglenes zavarok nagy társadalmi paradigmaváltásokhoz, azaz egy tradicionálisból egy modernebb társadalomba való átmenethez köthetőek. Alapvetően azonban a társadalom tagjai – annak érdekében, hogy fenntartsák a konszenzus útján kialakult közösségi normákat – mechanikusan is együttműködnek (mechanikus szolidaritás / solidarité mécanique). A társadalom ugyan nagymértékben differenciálódott, a közösségi funkciók és szerepek rendkívül bonyolultak és összetettek, a társadalom ennek dacára működik – köszönhetően a mechanikus szolidaritásnak és a másik nagy durkheimi hívószónak, a társadalmi munkamegosztásnak (division sociale du travail).
A szociológia módszertanát megalapozó, a társadalomfelfogást gyökeresen megújító alapvetéseit 1895-ben foglalta össze A szociológiai módszer szabályai (Les règles de la méthode sociologique) című művében. Durkheim társadalomfelfogása nagy hatással volt a 20. század több jelentős társadalomtudósa, így Marcel Mauss, Claude Lévi-Strauss, Talcott Parsons munkásságára
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése