Isaac Asimov (January 2?, 1920?[1] – April 6, 1992), originally Исаак Озимов but now transcribed into Russian as Айзек Азимов [1], was a Russian-born American author and professor of biochemistry, a highly successful writer, best known for his works of science fiction and for his popular science books.Asimov was one of the most prolific writers of all time, having written or edited more than 500 books and an estimated 90,000 letters and postcards. His works have been published in nine of the ten major categories of the Dewey Decimal System (all except the 100s, Philosophy).[2][3]
Asimov is widely considered a master of the science-fiction genre and, along with Robert A. Heinlein and Arthur C. Clarke, was considered one of the "Big Three" science-fiction writers during his lifetime.[4] Asimov's most famous work is the Foundation Series; his other major series are the Galactic Empire series and the Robot series, both of which he later tied into the same fictional universe as the Foundation Series to create a unified "future history" for his stories much like those pioneered by Robert A. Heinlein and previously produced by Cordwainer Smith and Poul Anderson. He penned numerous short stories, among them "Nightfall", which in 1964 was voted by the Science Fiction Writers of America the best short science fiction story of all time, a title many still honor. He also wrote mysteries and fantasy, as well as a great amount of nonfiction. Asimov wrote the Lucky Starr series of juvenile science-fiction novels using the pen name Paul French.
Most of Asimov's popularized science books explain scientific concepts in a historical way, going as far back as possible to a time when the science in question was at its simplest stage. He often provides nationalities, birth dates, and death dates for the scientists he mentions, as well as etymologies and pronunciation guides for technical terms. Examples include his Guide to Science, the three volume set Understanding Physics, and Asimov's Chronology of Science and Discovery.
Asimov was a long-time member and Vice President of Mensa International, albeit reluctantly; he described some members of that organization as "brain-proud and aggressive about their IQs".[5] He took more joy in being president of the American Humanist Association. The asteroid 5020 Asimov, the magazine Asimov's Science Fiction, a Brooklyn, NY elementary school, and two different Isaac Asimov Awards are named in his honor.
Asimov was a long-time member and Vice President of Mensa International, albeit reluctantly; he described some members of that organization as "brain-proud and aggressive about their IQs".[5] He took more joy in being president of the American Humanist Association. The asteroid 5020 Asimov, the magazine Asimov's Science Fiction, a Brooklyn, NY elementary school, and two different Isaac Asimov Awards are named in his honor.
Asimov was born sometime between October 4, 1919 and January 2, 1920 in Petrovichi in Smolensk Oblast, RSFSR (now Russia) to Anna Rachel Berman Asimov and Judah Asimov, a Jewish family of millers. His date of birth is uncertain because of differences in the Gregorian and Hebrew calendars and a lack of records. Asimov himself celebrated it on January 2nd.[1] The family name derives from озимые (ozimiye), a Russian word for a winter grain in which his great-grandfather dealt, to which a patronymic suffix was added. His family immigrated to the United States when he was three years old. Since his parents always spoke Yiddish and English with him, he never learned Russian. Growing up in Brooklyn, New York, Asimov taught himself to read at the age of five, and remained fluent in Yiddish as well as English. His parents owned a succession of candy stores, and everyone in the family was expected to work in them. Science fiction pulp magazines were sold in the stores, and he began reading them. Around the age of eleven he began to write his own stories, and by age nineteen, having discovered science fiction fandom, he was selling them to the science fiction magazines. John W. Campbell, then editor of Astounding Science Fiction, was a strong formative influence and eventually became a personal friend.
Asimov attended New York City Public Schools, including Boys' High School, in Brooklyn, New York. From there he went on to Columbia University, from which he graduated in 1939, eventually returning to earn a Ph.D. in biochemistry in 1948. In between, he spent three years during World War II working as a civilian at the Philadelphia Navy Yard's Naval Air Experimental Station. After the war ended, he was drafted into the U.S. Army, serving for just under nine months before receiving an honorable discharge. In the course of his brief military career, he rose to the rank of corporal on the basis of his typing skills, and narrowly avoided participating in the 1946 atomic bomb tests at Bikini Atoll.
After completing his doctorate, Asimov joined the faculty of the Boston University School of Medicine, with which he remained associated thereafter. From 1958, this was in a non-teaching capacity, as he turned to writing full-time (his writing income had already exceeded his academic salary). Being tenured meant that he retained the title of associate professor, and in 1979 the university honored his writing by promoting him to full professor of biochemistry. Asimov's personal papers from 1965 are archived at the university's Mugar Memorial Library, to which he donated them at the request of curator Howard Gottlieb. The collection fills 464 boxes, on seventy-one metres of shelf space.
Asimov married Gertrude Blugerman (1917, Canada–1990, Boston) on July 26, 1942. They had two children, David (b. 1951) and Robyn Joan (b. 1955). After a separation in 1970, he and Gertrude divorced in 1973, and Asimov married Janet O. Jeppson later that year.
Asimov was a claustrophile; he enjoyed small, enclosed spaces. In the first volume of his autobiography, he recalls a childhood desire to own a magazine stand in a New York City Subway station, within which he could enclose himself and listen to the rumble of passing trains while reading.
Asimov was afraid of flying, only doing so twice in his entire life (once in the course of his work at the Naval Air Experimental Station, and once returning home from the army base in Oahu in 1946). He seldom traveled great distances, partly because his aversion to aircraft complicated the logistics of long-distance travel. This phobia influenced several of his fiction works, such as the Wendell Urth mystery stories and the Robot novels featuring Elijah Baley. In his later years, he found he enjoyed traveling on cruise ships, and on several occasions he became part of the cruises' "entertainment," giving science-themed talks on ships such as the RMS Queen Elizabeth 2. Asimov was an enormously entertaining, prolific, and sought-after public speaker. His sense of timing was exquisite; he never looked at a clock, but invariably spoke for precisely the time allocated[citation needed].
Asimov was a frequent fixture at science fiction conventions, where he remained friendly and approachable. As noted above, he patiently answered tens of thousands of questions and other mail with postcards, and was pleased to give autographs.
He was of medium height, stocky, with muttonchop whiskers and a distinct Brooklyn-Yiddish accent. His physical dexterity was very poor. He never learned how to swim or ride a bicycle; however, he did learn to drive a car after he moved to Boston. In his humor book Asimov Laughs Again, he describes Boston driving as "anarchy on wheels." He demonstrated his love of driving in his science fiction short story, 'Sally', about robot cars. An observant reader will notice that he gives a detailed description of only one of the cars within the story, which he calls 'Giuseppe' from Milan - which means that Giuseppe was an Alfa Romeo. None of the other vehicles , not even the titular vehicle of that story receive as specific a description. Asimov did not otherwise mention in any detail any other type of vehicle in any of his works, which has led many fans to speculate that perhaps this brand of automobile was a personal favorite.
Asimov's wide interests included his participation in his later years in organizations devoted to the operettas of Gilbert and Sullivan and in The Wolfe Pack [2], a group of devotees of the Nero Wolfe mysteries written by Rex Stout. He was a prominent member of the Baker Street Irregulars, the leading Sherlock Holmes society. From 1985 until his death in 1992, he was president of the American Humanist Association; his successor was his friend and fellow writer Kurt Vonnegut. He was also a close friend of Star Trek creator Gene Roddenberry, and earned a screen credit on Star Trek: The Motion Picture for advice he gave during production (generally, confirming to Paramount Pictures that Roddenberry's ideas were legitimate science-fictional extrapolation).
Asimov died on April 6, 1992. He was survived by his second wife, Janet, and his children from his first marriage. Ten years after his death, Janet Asimov's edition of Asimov's autobiography, It's Been a Good Life, revealed that his death was caused by AIDS; he had contracted HIV from a blood transfusion received during a heart bypass operation in December 1983.[6] The specific cause of death was heart and renal failure as complications of HIV infection. Janet Asimov wrote in the epilogue of It's Been a Good Life that Asimov had wanted to "go public," but his doctors convinced him to remain silent, warning that anti-AIDS prejudice would extend to his family members. Asimov's family considered disclosing his condition after he died, but the controversy which erupted when Arthur Ashe announced that he had AIDS convinced them otherwise. Ten years later, after Asimov's doctors had died, Janet and Robyn agreed that the AIDS story could be made public.[7]
Asimov attended New York City Public Schools, including Boys' High School, in Brooklyn, New York. From there he went on to Columbia University, from which he graduated in 1939, eventually returning to earn a Ph.D. in biochemistry in 1948. In between, he spent three years during World War II working as a civilian at the Philadelphia Navy Yard's Naval Air Experimental Station. After the war ended, he was drafted into the U.S. Army, serving for just under nine months before receiving an honorable discharge. In the course of his brief military career, he rose to the rank of corporal on the basis of his typing skills, and narrowly avoided participating in the 1946 atomic bomb tests at Bikini Atoll.
After completing his doctorate, Asimov joined the faculty of the Boston University School of Medicine, with which he remained associated thereafter. From 1958, this was in a non-teaching capacity, as he turned to writing full-time (his writing income had already exceeded his academic salary). Being tenured meant that he retained the title of associate professor, and in 1979 the university honored his writing by promoting him to full professor of biochemistry. Asimov's personal papers from 1965 are archived at the university's Mugar Memorial Library, to which he donated them at the request of curator Howard Gottlieb. The collection fills 464 boxes, on seventy-one metres of shelf space.
Asimov married Gertrude Blugerman (1917, Canada–1990, Boston) on July 26, 1942. They had two children, David (b. 1951) and Robyn Joan (b. 1955). After a separation in 1970, he and Gertrude divorced in 1973, and Asimov married Janet O. Jeppson later that year.
Asimov was a claustrophile; he enjoyed small, enclosed spaces. In the first volume of his autobiography, he recalls a childhood desire to own a magazine stand in a New York City Subway station, within which he could enclose himself and listen to the rumble of passing trains while reading.
Asimov was afraid of flying, only doing so twice in his entire life (once in the course of his work at the Naval Air Experimental Station, and once returning home from the army base in Oahu in 1946). He seldom traveled great distances, partly because his aversion to aircraft complicated the logistics of long-distance travel. This phobia influenced several of his fiction works, such as the Wendell Urth mystery stories and the Robot novels featuring Elijah Baley. In his later years, he found he enjoyed traveling on cruise ships, and on several occasions he became part of the cruises' "entertainment," giving science-themed talks on ships such as the RMS Queen Elizabeth 2. Asimov was an enormously entertaining, prolific, and sought-after public speaker. His sense of timing was exquisite; he never looked at a clock, but invariably spoke for precisely the time allocated[citation needed].
Asimov was a frequent fixture at science fiction conventions, where he remained friendly and approachable. As noted above, he patiently answered tens of thousands of questions and other mail with postcards, and was pleased to give autographs.
He was of medium height, stocky, with muttonchop whiskers and a distinct Brooklyn-Yiddish accent. His physical dexterity was very poor. He never learned how to swim or ride a bicycle; however, he did learn to drive a car after he moved to Boston. In his humor book Asimov Laughs Again, he describes Boston driving as "anarchy on wheels." He demonstrated his love of driving in his science fiction short story, 'Sally', about robot cars. An observant reader will notice that he gives a detailed description of only one of the cars within the story, which he calls 'Giuseppe' from Milan - which means that Giuseppe was an Alfa Romeo. None of the other vehicles , not even the titular vehicle of that story receive as specific a description. Asimov did not otherwise mention in any detail any other type of vehicle in any of his works, which has led many fans to speculate that perhaps this brand of automobile was a personal favorite.
Asimov's wide interests included his participation in his later years in organizations devoted to the operettas of Gilbert and Sullivan and in The Wolfe Pack [2], a group of devotees of the Nero Wolfe mysteries written by Rex Stout. He was a prominent member of the Baker Street Irregulars, the leading Sherlock Holmes society. From 1985 until his death in 1992, he was president of the American Humanist Association; his successor was his friend and fellow writer Kurt Vonnegut. He was also a close friend of Star Trek creator Gene Roddenberry, and earned a screen credit on Star Trek: The Motion Picture for advice he gave during production (generally, confirming to Paramount Pictures that Roddenberry's ideas were legitimate science-fictional extrapolation).
Asimov died on April 6, 1992. He was survived by his second wife, Janet, and his children from his first marriage. Ten years after his death, Janet Asimov's edition of Asimov's autobiography, It's Been a Good Life, revealed that his death was caused by AIDS; he had contracted HIV from a blood transfusion received during a heart bypass operation in December 1983.[6] The specific cause of death was heart and renal failure as complications of HIV infection. Janet Asimov wrote in the epilogue of It's Been a Good Life that Asimov had wanted to "go public," but his doctors convinced him to remain silent, warning that anti-AIDS prejudice would extend to his family members. Asimov's family considered disclosing his condition after he died, but the controversy which erupted when Arthur Ashe announced that he had AIDS convinced them otherwise. Ten years later, after Asimov's doctors had died, Janet and Robyn agreed that the AIDS story could be made public.[7]
Isaac Asimov was a Humanist and a rationalist.[8] He did not oppose religious conviction in others, but he frequently railed against superstitious and pseudoscientific beliefs that tried to pass themselves off as genuine science. During his childhood, his father and mother observed Orthodox Jewish traditions, though not as stringently as they had in Petrovichi, but they did not force their beliefs upon young Isaac. Thus he grew up without strong religious influences, coming to believe that the Bible represented Hebrew mythology in the same way that the Iliad recorded Greek mythology (for a brief while his father worked in the local synagogue to enjoy the familiar surroundings and "shine as a learned scholar" versed in the sacred writings. This experience had little effect upon Isaac beyond teaching him the Hebrew alphabet). For many years, Asimov called himself an atheist; however, he considered the term somewhat inadequate, as it described what he did not believe rather than what he did. Eventually, he described himself as a "humanist" and considered that term more practical.
In his last autobiography, Asimov wrote, "If I were not an atheist, I would believe in a God who would choose to save people on the basis of the totality of their lives and not the pattern of their words. I think he would prefer an honest and righteous atheist to a TV preacher whose every word is God, God, God, and whose every deed is foul, foul, foul." The same memoir states his belief that Hell is "the drooling dream of a sadist" crudely affixed to an all-merciful God; if even human governments were willing to curtail cruel and unusual punishments, wondered Asimov, why would punishment in the afterlife not be restricted to a limited term? Asimov rejected the idea that a human belief or action could merit infinite punishment. If an afterlife of just deserts existed, he claimed, the longest and most severe punishment would be reserved for those who "slandered God by inventing Hell". As his Treasury of Humor and Asimov Laughs Again record, he was willing to tell jokes involving the Judeo-Christian God, Satan, the Garden of Eden, and other religious topics, expressing the viewpoint that a good joke can do more to provoke thought than hours of philosophical discussion.
Asimov became a staunch supporter of the Democratic Party during the New Deal, and thereafter remained a political liberal. He was a vocal opponent of the Vietnam War in the 1960s and, in a television interview during the early 1970s, he publicly endorsed George McGovern. He was unhappy about what he considered an "irrationalist" viewpoint taken by many liberal political activists from the late 1960s and onwards. In his autobiography In Joy Still Felt, he recalls meeting the counterculture figure Abbie Hoffman; Asimov's impression was that the 1960s' counterculture heroes had ridden an emotional wave which, in the end, left them stranded in a "no-man's land of the spirit" from which he wondered if they would ever return (this attitude is echoed by The Wave Speech in Hunter S. Thompson's Fear and Loathing in Las Vegas). His defense of civil applications of nuclear power even after the Three Mile Island incident damaged his relations with some of his fellow liberals. In a letter reprinted in Yours, Isaac Asimov, he states that although he would prefer living in "no danger whatsoever" than near a nuclear reactor, he would still prefer a home near a nuclear power plant than in a slum on Love Canal or near "a Union Carbide plant producing methyl isocyanate" (referring to the Bhopal disaster). He issued many appeals for population control, reflecting a perspective articulated by people from Thomas Malthus through Paul R. Ehrlich. Asimov considered himself a feminist even before Women's Liberation became a widespread movement; he joked that he wished women to be free "because I hate it when they charge". More seriously, he argued that the issue of women's rights was closely connected to that of population control. Furthermore, he believed that homosexuality must be considered a "moral right" on population grounds, as must all consenting adult sexual activity that does not lead to reproduction (Yours, Isaac Asimov).
In the closing years of his life, Asimov blamed the deterioration of the quality of life that he perceived in New York City on the shrinking tax base caused by middle class flight to the suburbs. His last non-fiction book, Our Angry Earth (1991, co-written with his long-time friend science fiction author Frederik Pohl), deals with elements of the environmental crisis such as global warming and the destruction of the ozone layer.
In his last autobiography, Asimov wrote, "If I were not an atheist, I would believe in a God who would choose to save people on the basis of the totality of their lives and not the pattern of their words. I think he would prefer an honest and righteous atheist to a TV preacher whose every word is God, God, God, and whose every deed is foul, foul, foul." The same memoir states his belief that Hell is "the drooling dream of a sadist" crudely affixed to an all-merciful God; if even human governments were willing to curtail cruel and unusual punishments, wondered Asimov, why would punishment in the afterlife not be restricted to a limited term? Asimov rejected the idea that a human belief or action could merit infinite punishment. If an afterlife of just deserts existed, he claimed, the longest and most severe punishment would be reserved for those who "slandered God by inventing Hell". As his Treasury of Humor and Asimov Laughs Again record, he was willing to tell jokes involving the Judeo-Christian God, Satan, the Garden of Eden, and other religious topics, expressing the viewpoint that a good joke can do more to provoke thought than hours of philosophical discussion.
Asimov became a staunch supporter of the Democratic Party during the New Deal, and thereafter remained a political liberal. He was a vocal opponent of the Vietnam War in the 1960s and, in a television interview during the early 1970s, he publicly endorsed George McGovern. He was unhappy about what he considered an "irrationalist" viewpoint taken by many liberal political activists from the late 1960s and onwards. In his autobiography In Joy Still Felt, he recalls meeting the counterculture figure Abbie Hoffman; Asimov's impression was that the 1960s' counterculture heroes had ridden an emotional wave which, in the end, left them stranded in a "no-man's land of the spirit" from which he wondered if they would ever return (this attitude is echoed by The Wave Speech in Hunter S. Thompson's Fear and Loathing in Las Vegas). His defense of civil applications of nuclear power even after the Three Mile Island incident damaged his relations with some of his fellow liberals. In a letter reprinted in Yours, Isaac Asimov, he states that although he would prefer living in "no danger whatsoever" than near a nuclear reactor, he would still prefer a home near a nuclear power plant than in a slum on Love Canal or near "a Union Carbide plant producing methyl isocyanate" (referring to the Bhopal disaster). He issued many appeals for population control, reflecting a perspective articulated by people from Thomas Malthus through Paul R. Ehrlich. Asimov considered himself a feminist even before Women's Liberation became a widespread movement; he joked that he wished women to be free "because I hate it when they charge". More seriously, he argued that the issue of women's rights was closely connected to that of population control. Furthermore, he believed that homosexuality must be considered a "moral right" on population grounds, as must all consenting adult sexual activity that does not lead to reproduction (Yours, Isaac Asimov).
In the closing years of his life, Asimov blamed the deterioration of the quality of life that he perceived in New York City on the shrinking tax base caused by middle class flight to the suburbs. His last non-fiction book, Our Angry Earth (1991, co-written with his long-time friend science fiction author Frederik Pohl), deals with elements of the environmental crisis such as global warming and the destruction of the ozone layer.
Isaac Asimov (Petrovicsi, Oroszország, 1920. január 2. – New York, 1992. április 6., eredeti neve Исаак Озимов, jelenlegi orosz írásmódja Айзек Азимов) orosz származású amerikai író és biokémikus. Tudományos-fantasztikus és tudománynépszerűsítő művei tették ismertté rendkívül sikeres és kivételesen termékeny írói pályafutása során. Több mint 500 kötetet és nagyjából 90 000 levelet, levelezőlapot írt vagy szerkesztett, művei jelentek meg a Dewey-féle tizedes osztályozás minden főosztályában, kivéve a filozófiát.[1] Asimovot a tudományos-fantasztikus irodalom mesterének ismerik el széles körben. Egyike volt a múlt századi sci-fi három nagy öregjének:[2] A két másik sci-fi klasszikus, akivel együtt Asimov népszerűvé tette a tudományos-fantasztikus irodalmat, Robert A. Heinlein (1907–1988) és Arthur C. Clarke Asimov legismertebb műve az Alapítvány-trilógia, de hasonlóan jelentős a Galaktikus Birodalom-sorozat és a robottörténetek, amelyeket későbbi írásaiban összekapcsolt az Alapítvány-trilógiával. Asimov a sci-fin kívül krimit és fantasyt is írt. Az Űrvadász-sorozatot Paul French álnév alatt jelentette meg.Népszerűek olvasmányos stílusban megírt tudományos ismeretterjesztő munkái, illetve tudományos újságírói tevékenységének eredményéből, a több mint 1600 esszéből válogatott esszékötetei. Ilyen ismeretterjesztő művei például a Guide to Science („Útikalauz a tudományhoz”), a három részes Understanding Physics („Értsük meg a fizikát”), az Asimov's Chronology of Science and Discovery („Asimov kronológiája a tudományról és felfedezésekről”), vagy magyar nyelven A biológia rövid története és a Robbanó napok. Esszékötetei például az Asimov on Science („Asimov a tudományról”), az Asimov on Astronomy („Asimov a csillagászatról”) vagy a magyarul is megjelent A Hold tragédiája.
Régi tagja és alelnöke is volt a Mensának, habár nem mindig szívesen; „intellektuálisan harcias”-ként jellemezte tagtársait. Jobban élvezte, hogy az Amerikai Humanista Szervezet elnöke lehetett. Róla nevezték el az Asimov kisbolygót, az Asimov's Science Fiction magazint és két különböző Isaac Asimov-díjat is.
Asimov 1920. január 2. körül született (ez a hivatalos dátum, pontosan azonban nem ismert) Petrovicsiban, egy, Oroszországban (a mai Szmolenszki területen) található zsidó faluban, Judah Asimov és Anna Rachel Berman Asimov gyermekeként, egy zsidó molnár családba. Isaac csak három éves volt, amikor emigráltak az Egyesült Államokba. Minthogy szülei csak jiddis nyelven és angolul beszéltek fiukkal, az sohasem tanult meg oroszul. Az ifjú Asimov Brooklynban nevelkedett, ötévesen megtanult olvasni, s élete végéig tökéletesen beszélt az angol mellett jiddis nyelven is. Szülei egy kis vegyesbolt tulajdonosai voltak, ahol az egész család dolgozott. Itt sci-fi magazinokat is árultak, így Isaac olvasgatni kezdte azokat. Nagyjából tizenegy éves volt, amikor első történeteit kezdte írogatni, pár évvel később pedig már jó párat eladott ponyvairodalmi folyóiratoknak.
1939-ben diplomázott a Columbia Egyetemen, majd 1948-ban ugyanott biokémiából doktori fokozatot szerzett. Közben a második világháború alatt három évig Philadelphia tengerészeti hajógyárában dolgozott. A háború végével besorozták az amerikai hadseregbe, ahol kilenc hónapot szolgált mielőtt leszerelték. Ezen rövidke hadi karrierje során gépelési tudásának köszönhetően a tizedesi rangig vitte, és így épphogy, de elkerülte az 1946-os Bikini-atolli atombomba-kísérletekben való részvételt.
Miután ledoktorált, a Bostoni Egyetem orvostudományi karának tantestületéhez csatlakozott. 1958-tól kezdve már egyáltalán nem tanított, minden idejét írással töltötte (írói bevétele ekkor már nagyobb volt a tanári fizetésénél). Két éven át harcolt azért, hogy egyetemi docensi státuszát – fizetség és tanítási-kutatási kötelezettség nélkül – megőrizhesse.[3] Sikerült neki, sőt 1979-ben írói tevékenységének elismeréseképpen egyetemi tanárnak nevezték ki. 1965-től gyűjtött személyes iratait a Mugar Memorial könyvtárban tartják, ahol 464 dobozban 71 méternyi polcot foglalnak el.
1942. július 26-án feleségül vette Gertrude Blugermant (1917., Kanada – 1990., Boston), s két gyermekük született, David (1951-ben) és Robyn Joan (1955-ben). 1970-ben szétköltöztek, majd 1973-ban elváltak. Asimov még ebben az évben elvette Janet O. Jeppsont.
Asimov klausztrofíliás volt: élvezte a kicsi, zárt helyeket. Önéletrajzának első részében visszaemlékezik egyik gyerekkori álmára, amikor is egy újságos standra vágyott egy New York-i metróállomáson, ahova bezárkózhatott, s hallgathatta a vonatok dübörgését, miközben olvasott.
A repüléstől is félt, egész életében csak kétszer használta ezt a közlekedési módot (egyszer a haditengerészetnél és egyszer amikor az oahui hadibázisról tért haza 1946-ban). Csak ritkán utazott messzire, részben mert a repülőtől való félelme gátolta a távmunkában. Ezen fóbia hatott néhány történetére is, úgymint a Wendell Urth krimitörténeteire és az Elijah Baleyről szóló robotsorozatára. Kései éveiben rájött, élvezi a hajókirándulásokat, így néhány alkalommal a hajók „szórakoztató egységének” tagja lett, tudományos beszélgetéseket folytatva az RMS Queen Elizabeth 2-höz hasonló luxushajókon. Asimov meglehetősen szórakoztató, termékeny és keresett szónok volt. Rendkívüli érzéke volt az időzítéshez. Soha nem nézett az órára, de mindig pontosan a megadott ideig beszélt.
Elég ügyetlen volt: soha nem tanult meg úszni vagy biciklizni, bár Bostonba költözése után megtanult autót vezetni. Asimov Laughs Again („Asimov ismét nevet”) című vicckönyvében a bostoni autóforgalmat „a kerekek anarchiája”-ként írja le.
1960-ban Asimov előtt magas IQ-ja megnyitotta a Mensa-nak, a rendkívüli intelligenciájú emberek egyesületének a kapuit. A tagságtól hol visszalépett, mert a tagtársakat túl arrogánsnak találta, hol aktív tagként előadásokat tartott Mensa csoportok előtt. [4]
Asimov kései éveiben széles érdeklődési körébe tartozott a Gilbert és Sullivan operettjeire és Rex Stout Nero Wolfe detektívtörténeteire épülő szervezetekben való részvétel. Kiemelkedő tagja volt a Baker Street Irregulars csoportnak, a legnépszerűbb Sherlock Holmes-társaságnak. 1985-től 1992-ben bekövetkezett haláláig az Amerikai Humanista Szervezet elnöke volt, ezen a poszton barátja és egyben népszerű írótársa, Kurt Vonnegut követte. Szintén közeli barátja volt a Star Trek „atyjának”, Gene Roddenberrynek, s a Star Trek: Csillagösvény című film stáblistáján is helyet kapott a forgatás során adott tanácsaiért.
Asimov 1992. április 6-án halt meg. Tíz évvel halála után felesége, Janet Asimov az It's Been a Good Life című életrajzi művében felfedte, hogy férje halálát AIDS okozta. Asimov egyik bypass műtétje során, vérátömlesztéssel kapta a HIV-vírust.[5] Halálának pontos oka az AIDS szövődményeként fellépő szív- és veseelégtelenség volt. Az Asimov-életrajz utószavában elmondja, férje nyilvánosságra akarta hozni, de orvosai azt tanácsolták, ne tegye, mert az AIDS-ellenes előítélet kihathat családtagjaira is. Asimov családja úgy döntött, az AIDS-fertőzést Isaac halála után felfedi, de mivel Arthur Ashe AIDS-es voltának nyilvánosságra hozatala vitákat szült, megváltoztatták terveiket. Tíz évvel később – miután Asimov orvosai meghaltak – Janet és Robyn megegyeztek abban, hogy a halál valódi okát is bejelenthetik.
1939-ben diplomázott a Columbia Egyetemen, majd 1948-ban ugyanott biokémiából doktori fokozatot szerzett. Közben a második világháború alatt három évig Philadelphia tengerészeti hajógyárában dolgozott. A háború végével besorozták az amerikai hadseregbe, ahol kilenc hónapot szolgált mielőtt leszerelték. Ezen rövidke hadi karrierje során gépelési tudásának köszönhetően a tizedesi rangig vitte, és így épphogy, de elkerülte az 1946-os Bikini-atolli atombomba-kísérletekben való részvételt.
Miután ledoktorált, a Bostoni Egyetem orvostudományi karának tantestületéhez csatlakozott. 1958-tól kezdve már egyáltalán nem tanított, minden idejét írással töltötte (írói bevétele ekkor már nagyobb volt a tanári fizetésénél). Két éven át harcolt azért, hogy egyetemi docensi státuszát – fizetség és tanítási-kutatási kötelezettség nélkül – megőrizhesse.[3] Sikerült neki, sőt 1979-ben írói tevékenységének elismeréseképpen egyetemi tanárnak nevezték ki. 1965-től gyűjtött személyes iratait a Mugar Memorial könyvtárban tartják, ahol 464 dobozban 71 méternyi polcot foglalnak el.
1942. július 26-án feleségül vette Gertrude Blugermant (1917., Kanada – 1990., Boston), s két gyermekük született, David (1951-ben) és Robyn Joan (1955-ben). 1970-ben szétköltöztek, majd 1973-ban elváltak. Asimov még ebben az évben elvette Janet O. Jeppsont.
Asimov klausztrofíliás volt: élvezte a kicsi, zárt helyeket. Önéletrajzának első részében visszaemlékezik egyik gyerekkori álmára, amikor is egy újságos standra vágyott egy New York-i metróállomáson, ahova bezárkózhatott, s hallgathatta a vonatok dübörgését, miközben olvasott.
A repüléstől is félt, egész életében csak kétszer használta ezt a közlekedési módot (egyszer a haditengerészetnél és egyszer amikor az oahui hadibázisról tért haza 1946-ban). Csak ritkán utazott messzire, részben mert a repülőtől való félelme gátolta a távmunkában. Ezen fóbia hatott néhány történetére is, úgymint a Wendell Urth krimitörténeteire és az Elijah Baleyről szóló robotsorozatára. Kései éveiben rájött, élvezi a hajókirándulásokat, így néhány alkalommal a hajók „szórakoztató egységének” tagja lett, tudományos beszélgetéseket folytatva az RMS Queen Elizabeth 2-höz hasonló luxushajókon. Asimov meglehetősen szórakoztató, termékeny és keresett szónok volt. Rendkívüli érzéke volt az időzítéshez. Soha nem nézett az órára, de mindig pontosan a megadott ideig beszélt.
Elég ügyetlen volt: soha nem tanult meg úszni vagy biciklizni, bár Bostonba költözése után megtanult autót vezetni. Asimov Laughs Again („Asimov ismét nevet”) című vicckönyvében a bostoni autóforgalmat „a kerekek anarchiája”-ként írja le.
1960-ban Asimov előtt magas IQ-ja megnyitotta a Mensa-nak, a rendkívüli intelligenciájú emberek egyesületének a kapuit. A tagságtól hol visszalépett, mert a tagtársakat túl arrogánsnak találta, hol aktív tagként előadásokat tartott Mensa csoportok előtt. [4]
Asimov kései éveiben széles érdeklődési körébe tartozott a Gilbert és Sullivan operettjeire és Rex Stout Nero Wolfe detektívtörténeteire épülő szervezetekben való részvétel. Kiemelkedő tagja volt a Baker Street Irregulars csoportnak, a legnépszerűbb Sherlock Holmes-társaságnak. 1985-től 1992-ben bekövetkezett haláláig az Amerikai Humanista Szervezet elnöke volt, ezen a poszton barátja és egyben népszerű írótársa, Kurt Vonnegut követte. Szintén közeli barátja volt a Star Trek „atyjának”, Gene Roddenberrynek, s a Star Trek: Csillagösvény című film stáblistáján is helyet kapott a forgatás során adott tanácsaiért.
Asimov 1992. április 6-án halt meg. Tíz évvel halála után felesége, Janet Asimov az It's Been a Good Life című életrajzi művében felfedte, hogy férje halálát AIDS okozta. Asimov egyik bypass műtétje során, vérátömlesztéssel kapta a HIV-vírust.[5] Halálának pontos oka az AIDS szövődményeként fellépő szív- és veseelégtelenség volt. Az Asimov-életrajz utószavában elmondja, férje nyilvánosságra akarta hozni, de orvosai azt tanácsolták, ne tegye, mert az AIDS-ellenes előítélet kihathat családtagjaira is. Asimov családja úgy döntött, az AIDS-fertőzést Isaac halála után felfedi, de mivel Arthur Ashe AIDS-es voltának nyilvánosságra hozatala vitákat szült, megváltoztatták terveiket. Tíz évvel később – miután Asimov orvosai meghaltak – Janet és Robyn megegyeztek abban, hogy a halál valódi okát is bejelenthetik.
Isaac Asimov humanista és racionalista volt. Nem ellenezte mások őszinte hitét valamely vallásban, de annál inkább felszólalt a babonás és megalapozatlan hiedelmek ellen. Gyerekkora alatt szülei az ortodox zsidó hagyományokat követték, de nem erőszakolták ezen hitet fiukra, így nem hatott rá olyan erőteljesen a vallás. Ennek köszönhető, hogy a Bibliát a héber mitológia szövegkönyvének tekintette, valahogy úgy, mint ahogy a görögé az Iliász. (Kis ideig apja – Judah Asimov – egy helyi zsinagógában dolgozott, hogy a családias hangulatot élvezhesse. Isaacre ez kis hatással volt azon kívül, hogy megtanulta a héber ábécét.) Asimov sok éven keresztül ateistának mondta magát, ugyanakkor tudta, hogy ez kissé alkalmatlan meghatározás, mert azt mondja el, miben nem hisz, nem pedig, hogy miben hisz. Később a „humanista” jelzőt találta kielégítőnek.
Utolsó önéletrajzi művében Asimov ezt írta: „Ha nem lennék ateista, olyan Istenben hinnék, aki nem a szavaik, hanem a teljes életük alapján menti meg az embereket. Azt hiszem, inkább választana egy őszinte és becsületes ateistát, mint egy tv-szónokot, akinek minden szava Isten, Isten és Isten, de minden tette aljas, alávaló és tisztességtelen.” Ugyanezen könyvben szerepel az a nézete is, hogy a pokol valójában „egy szadista képtelen álma” durván hozzáragasztva egy irgalmas Istenhez. Ha még a kormány is képes megnyirbálni a kegyetlenkedést és a szokatlan büntetéseket – gondolta Asimov –, mért pont a túlvilágon ne lenne minimalizálva a büntetés? Asimov elutasította az eszmét, miszerint egy emberi hit vagy cselekvés végtelen megtorlást vonhat maga után. Ha létezik egy túlvilág, ahol az épp elhunytak fölött ítélkeznek, a leghosszabb és legkeményebb büntetést biztosan azok kapnák, akik „Istent rágalmazták meg a pokol feltalálásával”. Ahogy az a Treasury of Humorban („A humor kincstára”) és az Asimov Laughs Againben is olvasható, előszeretettel mesélt vicceket a keresztény Istenről, a sátánról, az édenkertről és egyéb vallási témákról, azzal a szándékkal, miszerint egy jó vicc gondolatébresztőbb lehet, mint több óra filozofálgatás.
Asimov politikai beállítottságát nézve progresszívnak mondta magát, s hűséges támogatója volt a Demokrata Pártnak. A 60-as években hangos ellenzője volt a vietnami háborúnak, s a 70-es évek elején egy tv-interjúban nyilvánosan támogatta George McGovernt. Nem örült annak a – szerinte értelmetlen – iránynak, amerre a 60-as években a liberális politikusok vitték az országot. Az In Joy Still Felt című önéletrajzi művében visszaidézi az ellenkulturális Abbie Hoffmannal való találkozását. Asimovnak az volt az érzése, hogy a 60-as évekbeli ellenkultúra hősei egy érzelmi hullámot lovagoltak meg, ami végül hajótöröttként dobta le őket a „lélek senkiföldjére”, ahonnan nemigen tudnak visszajönni. (Ez a gondolatmenet visszacseng Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban című művében is.) A nukleáris energia békés használatának még a Three Mile Island-i baleset után is tartó védelmezése tönkretette néhány liberálisabb baráti kapcsolatát. Egy, a Yours, Isaac Asimovban („Üdvözlettel: Isaac Asimov”) megjelent levelében olvasható, hogy bár szívesebben élne egy „veszélytelen akármiben”, mint egy atomreaktorban, mégis inkább lakna egy erőműben, mint a Love Canal-i nyomornegyedben (a New York állambeli Niagara Falls rákkeltő anyagokkal súlyosan szennyezett városrésze) vagy a Union Carbide metil-izocianátot termelő telepénél (a bhopali katasztrófára utalva). Jó néhány kérvényt nyújtott be a népességszabályozásért, Thomas Malthustól Paul R. Ehrlichig számos emberre hivatkozva. Asimov már a nők emberi jogáért folytatott mozgalom elterjedése előtt is feministának tartotta magát. Gyakran viccelt azzal, hogy örülne, ha a nők szabadok volnának, mert „utálom, amikor pénzt kérnek”. Komolyabban azzal érvelt, hogy a nők jogai szorosan összekapcsolhatók a népességkorlátozással. Úgy gondolta továbbá, hogy a homoszexualitásnak ugyanúgy erkölcsileg elfogadottnak kéne lennie, ahogy minden reprodukcióhoz nem vezető szexuális aktivitás is az.[7]
Utolsó éveiben Asimov a New York-i életszínvonal romlását a középosztály elővárosokba való menekülését követő csökkenő adóbevételekkel magyarázta. Utolsó ismeretterjesztő műve, az Our Angry Earth („Dühös Földünk”, jó barátjával, a szintén sci-fi író Frederik Pohllal közösen írta 1991-ben) olyan különböző környezeti problémákkal foglalkozik, mint a globális felmelegedés és az ózonréteg elvékonyodása.
Utolsó önéletrajzi művében Asimov ezt írta: „Ha nem lennék ateista, olyan Istenben hinnék, aki nem a szavaik, hanem a teljes életük alapján menti meg az embereket. Azt hiszem, inkább választana egy őszinte és becsületes ateistát, mint egy tv-szónokot, akinek minden szava Isten, Isten és Isten, de minden tette aljas, alávaló és tisztességtelen.” Ugyanezen könyvben szerepel az a nézete is, hogy a pokol valójában „egy szadista képtelen álma” durván hozzáragasztva egy irgalmas Istenhez. Ha még a kormány is képes megnyirbálni a kegyetlenkedést és a szokatlan büntetéseket – gondolta Asimov –, mért pont a túlvilágon ne lenne minimalizálva a büntetés? Asimov elutasította az eszmét, miszerint egy emberi hit vagy cselekvés végtelen megtorlást vonhat maga után. Ha létezik egy túlvilág, ahol az épp elhunytak fölött ítélkeznek, a leghosszabb és legkeményebb büntetést biztosan azok kapnák, akik „Istent rágalmazták meg a pokol feltalálásával”. Ahogy az a Treasury of Humorban („A humor kincstára”) és az Asimov Laughs Againben is olvasható, előszeretettel mesélt vicceket a keresztény Istenről, a sátánról, az édenkertről és egyéb vallási témákról, azzal a szándékkal, miszerint egy jó vicc gondolatébresztőbb lehet, mint több óra filozofálgatás.
Asimov politikai beállítottságát nézve progresszívnak mondta magát, s hűséges támogatója volt a Demokrata Pártnak. A 60-as években hangos ellenzője volt a vietnami háborúnak, s a 70-es évek elején egy tv-interjúban nyilvánosan támogatta George McGovernt. Nem örült annak a – szerinte értelmetlen – iránynak, amerre a 60-as években a liberális politikusok vitték az országot. Az In Joy Still Felt című önéletrajzi művében visszaidézi az ellenkulturális Abbie Hoffmannal való találkozását. Asimovnak az volt az érzése, hogy a 60-as évekbeli ellenkultúra hősei egy érzelmi hullámot lovagoltak meg, ami végül hajótöröttként dobta le őket a „lélek senkiföldjére”, ahonnan nemigen tudnak visszajönni. (Ez a gondolatmenet visszacseng Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban című művében is.) A nukleáris energia békés használatának még a Three Mile Island-i baleset után is tartó védelmezése tönkretette néhány liberálisabb baráti kapcsolatát. Egy, a Yours, Isaac Asimovban („Üdvözlettel: Isaac Asimov”) megjelent levelében olvasható, hogy bár szívesebben élne egy „veszélytelen akármiben”, mint egy atomreaktorban, mégis inkább lakna egy erőműben, mint a Love Canal-i nyomornegyedben (a New York állambeli Niagara Falls rákkeltő anyagokkal súlyosan szennyezett városrésze) vagy a Union Carbide metil-izocianátot termelő telepénél (a bhopali katasztrófára utalva). Jó néhány kérvényt nyújtott be a népességszabályozásért, Thomas Malthustól Paul R. Ehrlichig számos emberre hivatkozva. Asimov már a nők emberi jogáért folytatott mozgalom elterjedése előtt is feministának tartotta magát. Gyakran viccelt azzal, hogy örülne, ha a nők szabadok volnának, mert „utálom, amikor pénzt kérnek”. Komolyabban azzal érvelt, hogy a nők jogai szorosan összekapcsolhatók a népességkorlátozással. Úgy gondolta továbbá, hogy a homoszexualitásnak ugyanúgy erkölcsileg elfogadottnak kéne lennie, ahogy minden reprodukcióhoz nem vezető szexuális aktivitás is az.[7]
Utolsó éveiben Asimov a New York-i életszínvonal romlását a középosztály elővárosokba való menekülését követő csökkenő adóbevételekkel magyarázta. Utolsó ismeretterjesztő műve, az Our Angry Earth („Dühös Földünk”, jó barátjával, a szintén sci-fi író Frederik Pohllal közösen írta 1991-ben) olyan különböző környezeti problémákkal foglalkozik, mint a globális felmelegedés és az ózonréteg elvékonyodása.
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése