Sir Aurel Stein

Sir Marc Aurel Stein (26 November 1862 – 26 October 1943) was a Hungarian archaeologist, mainly concerned with exploring ancient Central Asia. He was also a professor at various Indian universities.

Stein was born in Budapest into a Jewish family. His parents had him and his brother, Ernst Eduard, baptised as Lutherans, while his parents and sisters remained Jews (a common way at the time to increase the chance of one's sons being successful). He later became a British citizen and made his famous expeditions with British sponsorship.

Stein was influenced by Sven Hedin's 1898 work, Through Asia. He made four major expeditions to Central Asia—in 1900, 1906-8, 1913-16 and 1930. One of his significant finds during his first journey during 1900-1901 was the Taklamakan Desert oasis of Dandan Oilik where he was able to uncover a number of relics. During his third expedition 1913-16, he excavated at Khara-Khoto.

The British Library's Stein collection of Chinese, Tibetan and Tangut manuscripts, Prakrit wooden tablets, and documents in Khotanese, Uyghur, Sogdian and Eastern Turkic is the result of his travels through central Asia during the 1920s and 1930s. Stein discovered manuscripts in the previously lost Tocharian languages of the Tarim Basin at Marin and other oasis towns, and recorded numerous archaeological sites especially in Iran and Balochistan.

Stein's greatest discovery was made at the Mogao Caves also known as "Caves of the Thousand Buddhas", near Dunhuang in 1907. It was there that he discovered the Diamond Sutra, the world's oldest printed text which has a date (corresponding to AD 868), along with 40,000 other scrolls (all removed by gradually winning the confidence of the Taoist caretaker). During 1901 Stein was responsible for exposing forgeries of Islam Akhun. During his expedition of 1906–1908 while surveying in the Kunlun Mountains of western China, Stein suffered frostbite and lost several toes on his right foot.

When he was resting from his extended journeys into Central Asia, he spent most of his time living in a tent in the spectacularly beautiful alpine meadow called Gulmarg (or 'Meadow of Roses'). Except for his latest dog (which was always called "Dash"), he lived alone here. He died and is buried in Kabul.

The art objects he collected are divided between the British Museum, the British Library, the Srinagar Museum, and the National Museum, New Delhi. His collection is important for the study of the history of Central Asia and the art and literature of Buddhism.

Stein, as well as other contemporary explorers Sven Hedin, Sir Francis Younghusband and Nikolai Przhevalsky, were active players in the British-Russian struggle for influence in Central Asia, the so-called Great Game. Their explorations were supported as they explored the remaining "blank spots" on the maps, providing valuable information.

Stein Aurél (Sir Marc Aurel Stein) (Pest, 1862. november 26. – Kabul, 1943. október 28.) magyar származású Kelet-kutató, az MTA külső tagja, aki brit alattvalóként lett világhírű. Keller András nagy-britanniai magyar fizikokémikus, polimerfizikus nagybátyja.

Pest-Budán született zsidó családban, iskoláit Budapesten és Németország különböző egyetemein végezte. 21 évesen bölcsészdoktor lett és Angliában folytatta tanulmányait, Londonban, Oxfordban és Cambridge-ben. 1886-ban utazott először Indiába, ahol a brit adminisztrációban dolgozott, illetve később több indiai egyetemen tanított.

1900 és 1931 között négy nagy jelentőségű expedíciót vezetett Belső-Ázsiába. Az általa gyűjtött kéziratok és régészeti tárgyak jelentős része a British Museumba került.

Első expedícióján, 1900-1901-ben térképészeti (háromszögelési) munka mellett a Takla-Makán sivatag déli peremén elhelyezkedő romvárosokat tárta fel. Erre a neves svéd kutató, Sven Hedin inspirálta. Második expedíciója, 1906-1908-ban már a Góbi sivatagba vezetett, illetve a Takla-Makán északi térségébe. Ekkor talált a dunhuangi Ezer Buddha Barlangtemplomokban hatalmas kéziratgyűjteményt. Harmadik útja, 1913-1916-ban a korábbi célpontok mellett Kelet-Iránba vezetett. Negyedik útja 1930-ban már nem volt igazán sikeres, mert a megváltozott politikai helyzetben már nem kutathatott, illetve utazgathatott kínai területeken.

1943-ban Afganisztánban, Kabulban halt meg, ahol a helyi temetőben van a sírja.

Ephraim Kishon

Ephraim Kishon (Hebrew: אפרים קישון‎, August 23, 1924 – January 29, 2005) was an Israeli writer, satirist, dramatist, screenwriter, and film director.

Born into a middle-class Jewish family in Budapest, Hungary, as Ferenc Hoffmann (Hungarian Hoffmann Ferenc), Kishon studied sculpture and painting, and then began publishing humorous essays and writing for the stage.

During World War II the Nazis imprisoned him in several concentration camps. At one camp his chess talent helped him survive as the camp commandant was looking for an opponent. In another camp the Germans lined up the inmates shooting every tenth person, passing him by. He later wrote in his book The Scapegoat, "They made a mistake—they left one satirist alive." He managed to escape while being transported to the Sobibor death camp in Poland, and hid the remainder of the war disguised as "Stanko Andras", a Slovakian laborer.

After 1945 he changed his surname from Hoffmann to Kishont to disguise his Jewish heritage and returned to Hungary to study art and publish humorous plays. He immigrated to Israel in 1949 to escape the Communist regime, and an immigration officer gave him the name Ephraim Kishon.

His first marriage, in 1946 to Eva (Chawa) Klamer, ended in divorce. In 1959, he married his second wife Sara (née Lipovitz), who died in 2002. In 2003, he married the Austrian writer Lisa Witasek. He had three children: Raphael (b. 1957), Amir (b. 1963), and Renana (b. 1968).

Acquiring a mastery of Hebrew with remarkable speed, Kishon started a regular satirical column in the easy-Hebrew daily, Omer, after two years in the country. From 1952, he wrote the column "Had Gadya" in the daily Ma'ariv. Devoted largely to political and social satire but including essays of pure humour, it became one of the most popular columns in the country. His extraordinary inventiveness, both in the use of language and the creation of character, was applied also to the writing of innumerable sketches for theatrical revues.

Collections of his humorous writings have appeared in Hebrew and in translation. Among the English translations are Look Back Mrs. Lot (1960), Noah's Ark, Tourist Class (1962), The Seasick Whale (1965), and two books on the Six-Day War and its aftermath, So Sorry We Won (1967), and Woe to the Victors (1969). Two collections of his plays have also appeared in Hebrew: Shemo Holekh Lefanav (1953) and Ma´arkhonim (1959).

His works have been translated into 37 languages, the majority of which were sold in Germany. Kishon rejected the idea of universal guilt for the Holocaust and had many friends in Germany. Kishon said “It gives me great satisfaction to see the grandchildren of my executioners queuing up to buy my books.” Friedrich Torberg was his congenial translator to German, until he died in 1979; thereafter Kishon himself wrote in German. Ultimately, he wrote over 50 books.

Kishon was a life-long chess enthusiast, and took an early interest in chess-playing computers. In 1990, German chess computer manufacturer Hegener & Glaser together with Fidelity produced the Kishon Chesster, a chess computer distinguished by the spoken comments it would make during a game. Kishon wrote the comments to be humorous, but were also carefully chosen to be relevant to chess and the position in the game.

In 1981, Kishon established a second home in the rural Swiss canton of Appenzell. He had come to feel somewhat estranged and unappreciated in Israel, believing that some native-born Israelis were against him because he was a Hungarian immigrant and that the literary establishment looked down on his best-selling "middle-brow" works. Kishon became increasingly conservative and continued to strongly support Zionism.

Kishon died in Switzerland at age 80, apparently of a heart attack. His body was returned to Israel and buried in the artists' cemetery in Tel Aviv.

Rosszkor és rossz helyen, az 1920-as években Magyarországon született Hoffmann (később Kishont) Ferenc. Zsidó bankár gyermekeként nem mehetett egyetemre. A zsidótörvények árnyékában ötvösnek tanult, majd Budapest erődítésein dolgozott, ahogyan nyilas őrei mondták: "a bolsevik pestis megfékezésén". Amikor a front elérte a város határát, megszökött, majd két hetet töltött a magyar–német és az orosz frontvonalak között egy pincében, paradicsomlén élve. Ekkor írta Hajvédők című regényét, amelyért díjat is kapott.

A felszabadulást követően a Ludas Matyi munkatársa lett, majd búcsút mondott a lapnak és hazájának is. Bécsből küldte el a szerkesztőségnek a következő üzenetet: "Üdvözlet a szabad Magyarországnak, a szabad Kishonttól!"
Izraelbe emigrált, ahol rövid időn belül ráébredt, hogy a kibuc közösségi életét nem neki találták ki. Ez a ráébredés kölcsönös volt, ahonnan a héber nyelvet már egészen jól beszélő Efraim Kishon (már t nélkül) Tel-Avivba ment. Újságírással foglalkozott, maró és éles stílusú írásaiban görbe tükröt tartott az éppen formálódó izraeli társadalom elé. Az 1967-es, hatnapos háborút követően megjelent kötete, amely a "Bocsánat, hogy győztünk!" címet viselte, s a külvilág reakcióit parodizálta.
Tíz éven keresztül Hollywoodban lakott, ahol forgatókönyveket írt és rendezett. Tel-Avivban saját kabaréja is volt. Hosszabb időn keresztül élt Svájcban élt, a halál is itt érte utol.
Házasságlevél című darabját néhány évvel ezelőtt a budapesti József Attila Színház mutatta be. Szatíráiból és humoreszkjeiből több válogatáskötet jelent meg Magyarországon.
Nyolc évtizedet élt, gyermekei és unokái mellett a humort kedvelő rajongók tömegei is érezni fogják hiányát. Hogy mennyire képtelennek érezték halálhírét, arra gyermekének, Rafinak szavai voltak a legtalálóbbak: "Amikor megérkezett a holttestét szállító gép Svájcból, arra gondoltam, hogy amint kinyílik az ajtaja, ott fog állni apa, mosolyog és annyit mond: »Csak kíváncsi voltam, mennyire szerettek!«"

Faludy György

György Faludy (September 22, 1910, Budapest - September 1, 2006, Budapest), sometimes anglicized as George Faludy, was a Hungarian-Jewish poet, writer and translator.
Faludy's translations of the ballads of François Villon, and even more prominent rewritings (as he admitted several times), brought him huge popularity on their initial publication in 1934, and have been since published about forty times. He could have hardly expressed these ideas in any other way in his time. He wrote several volumes of poetry as well, some of which were published in English. – His other outstanding success was My Happy Days in Hell (Pokolbéli víg napjaim), an autobiographical novel first published in 1962 in English translation, which was translated to French and German as well, but did not appear in the original Hungarian until much later.

Faludy completed his schooling in the Fasori Evangélikus Gimnázium and studied at the Universities of Vienna, Berlin and Graz. During these times he developed radical liberalist views, which he maintained till the very last days of his life.

In 1938, he left Hungary for Paris, and then for the U.S. During World War II, he served in the American forces. He arrived back in Hungary in 1946. In April 1947 he was among a group that destroyed a Budapest statue of Ottokár Prohászka, a Hungarian bishop who is respected by many but who is often considered antisemitic. [1] He only admitted his participation forty years later.

In 1949 he was condemned with fictitious accusations and was sent to the labor camp of Recsk for three years. During this time, he lectured other prisoners in literature, history and philosophy. After his release he made his living by translation. In 1956 (after the Revolution) he escaped again to the West. He settled in London, and was the editor of a Hungarian literary journal.

It was during his stay in London that Faludy wrote the novel, which was soon translated to English, by which he is still best known outside Hungary: My Happy Days in Hell. (It was only published in his native tongue in 1987, and since then in several further editions.) He moved to Toronto in 1967 and lived there for twenty years. He gave lectures in Canada and the U.S. and was the editor of Hungarian literary journals. In 1976, he received a Canadian citizenship and two years later was elected as an honorary doctor of the University of Toronto where he regularly taught. His poems were published in New York in 1980 (see below with the other collections).

In 1988 Faludy returned to Hungary. After the change of regime, his works, which were forbidden, confiscated, destroyed and distributed as samizdat during the Communist period, were at last published in Hungary. New collections of poems appeared in the 1990s, and several translations. In 1994 he received the most prestigious award in Hungary, the Kossuth Prize. In 2000 he published the sequel of My Happy Days in Hell: "After My Days in Hell" in Hungarian (no data available about any English translation), about his life after the labour camp. In the years preceding his death, Faludy was considered not only as a poet, a writer and a translator but as a living legend as well in Hungary.Renowned for his anecdotes as well as his writing, he was a celebrated wit whose life story attracted the attentions of many a foreign author. Besides the many European based authors who visited Faludy, there was the Canadian author George Jonas who penned Munich as well as the columnist and playwright Rory Winston, and Finnish author [H.M. Marttila].

Faludy's second wife, Zsuzsa Szegő, died in the 1960s. They had a son, Andrew. In 1963 Eric Johnson (1937-2004), a US ballet dancer and later a renowned poet in contemporary Latin poetry, read the novel My Happy Days in Hell, which captivated him, and he decided to seek Faludy in Hungary. He started to learn Hungarian and found Faludy three years later in Malta. He became his secretary, translator, co-author and partner for the next 36 years. In 2002, Faludy married a 26 year old poet, Fanny Kovács.^[1] Johnson left for Kathmandu, Nepal, and died there in February 2004. Faludy published poems written jointly with his wife.

By 2006, a memorial park will be built in his honor designed by the architect Scott Torrence, facing his former apartment. It was initiated by the Toronto Heritage Project to commemorate the outstanding cultural figures of the city. A bronze plaque will be placed in the park with his portrait, made by the Hungarian-born sculptor Dora de Pedery-Hunt. His poem Michelangelo's Last Prayer, chosen by the poet, will be carved on the plaque in English and in Hungarian.

Faludy György (Budapest, 1910. szeptember 22. – Budapest, 2006. szeptember 1.) magyar költő, műfordító, író.

Budapesten született zsidó polgári családban. Édesapja Faludy Jenő, vegyész, édesanyja Bieringer Erzsébet Katalin volt. 1928-ban érettségizett a fasori Evangélikus Főgimnáziumban. Ezután a bécsi (1928-1930), a berlini (1930-1931), a párizsi (1932), és a grazi (1932-1933) egyetemen tanult. 1933-1934-ben katonai szolgálatot teljesített zászlósi rendfokozatban, amelytől később megfosztották. 1937-ben jelentette meg a Villon-átköltéseket, mely jó időre meg is határozta pályáját.

1938-ban elhagyta Magyarországot, erre többek között az kényszerítette, hogy úgy érezte hazájának az a legrosszabb, ha a háborút a hitleri Németország nyeri meg, igy a németek oldalán semmiképp sem akart volna harcolni. Párizsig menekült, itt találkozott többek között Koestler Artúrral és az emigráns magyar művészek közösségével. Később a német megszállás miatt innen is távozni kényszerült. Marokkón keresztül az Amerikai Egyesült Államokba jutott, ahol a Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és lapszerkesztőjeként tevékenykedett, majd három évig az amerikai hadseregben szolgált tisztként. Eközben húga az országban maradt, nem élte túl az ostromot.

1946-ban tért haza, a Népszavánál helyezkedett el. 1947-ben megjelent az Őszi harmat után című verseskötete, illetve a Villon balladák már a 14. kiadásnál tartottak. Noha baloldali érzelmű maradt (vezetésével döntötték le kommunista munkások 1947. április 26-áról 27-re virradó éjjel Prohászka Ottokár Károlyi-kertbéli szobrát), a kommunista hatalom is ellenségesen viszonyult hozzá, további művei nem jelenhettek meg. 1949-ben hamis vádak alapján 3 évre a recski kényszermunkatáborba zárták. Az itt írt versei 1983-ban Münchenben jelenhettek meg Börtönversek 1949–1953 címmel. Szabadulása után fordításokkal kereste meg a kenyérre valót, majd 1956-ban ismét elhagyta az országot.

Londonban települt le, ahol 1957-től az Irodalmi Újság szerkesztője. 1961-1962-ben írta a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi visszaemlékezéseit, amely azonban először angol fordításban jelent meg 1962-ben. A könyv 1987-ben jelent meg először Magyarországon az AB Független Kiadónál – a kommunista cenzúra által betiltott, szamizdat kötetként. 1963 és 1967 között Firenzében és Máltán élt. 1967-ben költözött át Torontóba. Kanadában és az Egyesült Államokban különböző egyetemeken tartott előadást, miközben a Ötágú síp és a Magyarok Világlapja című lapok munkatársaként dolgozott. 1980-ban New Yorkban jelentek meg összegyűjtött versei. Közben Magyarországon tiltott költő volt, a könyvtárakban még a katalógusból is kiszedték azokat a cédulákat, melyen a neve szerepelt.

1988-ban másodszor is hazatelepült. A rendszerváltás után korábban szamizdatban terjedő műveit is ki lehetett adni. Új verskötetei és fordításai is megjelentek. Faludy 1994-ben a Kossuth-díjat is megkapta. 1998-ban alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. Személyét többnyire érdeklődés övezte, bár 90 éves kora felett sem szűnt meg polgárpukkasztónak, meghökkentőnek lenni. Pokol tornácán című kötetének bemutatóját már nem érhette meg, a Kossuth-díjas költőt 2006. szeptember 1-jén, otthonában érte a halál.

Tiszteletére 2006. október 3-án, Torontóban, a közvetlenül az egykori ottani otthona melletti parkot hivatalosan is George Faludy Place-re keresztelték át. Bár az elnevezési procedúra még életében elkezdődött, a névadási ünnepségre időközben bekövetkezett halála miatt már nem tudott elutazni.

Díjak és kitüntetések:

• A Magyar Köztársaság rubinokkal ékesített Zászlórendje, 1991.
• A Soros Alapítvány Életműdíja, 1993.
• Nagy Imre-emlékplakett, 1993.
• Budapest Főváros Díszpolgára, 1993.
• Kossuth-díj, 1994.
• A MÚOSZ örökös tagja, 1997.
• Pulitzer-emlékdíj, 1998.
• Aranytoll, 2000.
• Don Quijote-díj, 2001.
• Obersovszky emlékplakett, 2002.
• Gundel Művészeti-díj, 2002.
• A Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal, 2002.
• A Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztje 2006.

Peter Falk

Peter Falk (born September 16, 1927) is an American actor, best known for his role as Lieutenant Columbo in thetelevision series Columbo. He appeared in numerous films and television guest roles, and has been nominated for anAcademy Award twice, and won the Emmy Award on five occasions and the Golden Globe award once.

Born Peter Michael Falk inNew York City, Falk was theson of Michael Peter Falk, owner of a clothing and dry goods store, and his wife, Madeline, an accountant andbuyer.^[1] His mother was Russian and his father was Polish, and of Hungarian and Czech descent. ^[2] He is thegrandson of Mike Falk, chief editor of the Budapestnewspaper Pester Lloyd.Falk's parents were of Jewishdescent but were not religious.

His right eye was surgically removed at the age of three because of a malignant tumor; he has worn a glass eye for most of his life.^[3] Despite the handicap, Falk participated in team sports, mainly baseball and basketball, as a boy. In a 1997 interview in Cigar Aficionado magazine withArthur Marx, Falk said, "I remember once in high school the umpire called me out at third base when I was sure I was safe. I got so mad I took out my glass eye, handed it to him and said, 'Try this.' I got such a laugh you wouldn't believe." ^[2]

At the age of 12 Falk's first stage appearance was in The Pirates of Penzance at Camp High Point^[4] in upstate New York. Falk attended OssiningHigh School in Westchester County, New York, where he was a star athlete and president of his senior class. After graduating from high school in 1945, Falk briefly attendedHamilton College in Clinton, New York, and then tried to join the armed services as World War II was drawing to a close. Rejected because of his glass eye, he joined the United States Merchant Marine, and served as a cook and mess boy. "There they don't care if you're blind or not," Falk said in 1997. "The only one on a ship who has to see is the captain. And in the case of the Titanic, he couldn't see very well, either." ^[2]

After a year and a half in the Merchant Marine, Falk returned to Hamilton College and also attended the University of Wisconsin. He transferred to the New School for Social Research in New York City, which awarded him a bachelor's degree in literature and political science in 1951. He then traveled in Europe and worked on a railroad in Yugoslavia for six months.^[5] He returned to New York, enrolling at Syracuse University ^[2], but he recalled in his 2006 memoir Just One More Thing that he was unsure what he wanted to do with his life for years after leaving high school.^[6]

Falk obtained a Masters degreein public administration at Syracuse University in 1953. It was a new program designed to train future workers in the federal bureaucracy, a career that Falk said in his memoir that he had "no interest in and no aptitude for.".^[7]He applied for a job with the CIA, but was rejected because of his membership in the Marine Cooks and Stewards Unionwhile serving in the Merchant Marine, even though he was required to join and was not active in the union.^[8] He then became a management analyst with the Connecticut State Budget Bureau, in Hartford.^[9]Falk described his Hartford job as "efficiency expert. "I was such an efficiency expert that the first morning on the job, I couldn't find the building where I was to report for work," he said in 1997. "Naturally, I was late, which I always was in those days, but ironically it was my tendency never to be on time that got me started as a professional actor." ^[2]

While working in Hartford, Falkjoined a community theater group called the Mark Twain Masquers, where he performed in plays that included The Caine Mutiny Court-Martial, The Crucible and The Country Girl. Falk also studied with Eva Le Gallienne, who was giving an acting class at the White Barn Theatre in Westport, Connecticut. Falk later recalled that he had "lied his way" into the class, which was for professional actors. He drove down to Westport from Hartford every Wednesday, when the classes were held, and was usually late.

Falk stayed with the La Gallienne group for a few months more, and obtained a letter of recommendation from La Galliene to an agent at theWilliam Morris Agency in New York. ^[2] In 1956, he left his job with the Budget Bureau and moved to Greenwich Village to pursue an acting career.

His first New York stage role was in a flop—an off-Broadwayproduction of Molière's Don Juan at the Fourth Street Theatre that closed after its only performance on January 3, 1956. Falk played the second lead, Sganarelle.^[10] His next theater role proved far better for his career. In May he appeared at Circle in the Square in a revival of The Iceman Comethwith Jason Robards, playing the bartender.^[9][11]

Falk made his Broadway debut also in 1956, appearing in Diary of a Scoundrel. As the year came to an end, he appeared again on Broadway as an English soldier in Shaw's Saint Joan, with Siobhán McKenna.

Despite his stage success, a theatrical agent advised Falk not to expect much film work because of his glass eye.^[9] He failed a screen test at Columbia Pictures, and was told by studio boss Harry Cohn that "for the same price I can get an actor with two eyes." He also failed to get a role in the film adapation of Marjorie Morningstar despite a promising interview for the second lead.^[13] His first film performances were in small roles in Wind Across the Everglades (1958), The Bloody Brood (1959) and Pretty Boy Floyd (1960).^[14]

Falk's performance in Murder, Inc. (1960) was a turning point in his career. He was cast in the supporting role of killer Abe Reles, in a film based on the real-life murder gang of that name, which terrorized New York in the 1930s. New York Times film critic Bosley Crowther, while dismissing the movie as "an average gangster film," singled out Falk's "amusingly vicious performance." ^[15]

Crowther wrote:^[15]

Mr. Falk, moving as if weary, looking at people out of the corners of his eyes and talking as if he had borrowed Marlon Brando's chewing gum, seems a travesty of a killer, until the water suddenly freezes in his eyes and he whips an icepick from his pocket and starts punching holes in someone's ribs. Then viciousness pours out of him and you get a sense of a felon who is hopelessly cracked and corrupt.

The film turned out to be Falk's breakout role. In his 2006 autobiography, Just One More Thing, Falk said that his selection for the film from thousands of other off-Broadway actors was a "miracle" that "made my career," and that without it he would not have gotten the other significant movie roles that he later played.^[16]

Falk, who played Reles again in a 1960 TV series The Witness,^[14] was nominated for a Best Supporting ActorAcademy Award for his performance in the film. He was nominated in the same Academy Award category the following year for his performance in the 1961 Frank Capra comedy Pocketful of Miracles. In both roles he played gangsters, though inPocketful of Miracles he portrayed a more lightheartedDamon Runyoncharacter.

The remainder of the 1960s saw Falk playing mainly small movie roles and in TV guest starring appearances. He played a cab driver in the all-star comedy film It's a Mad, Mad, Mad, Mad World. He played mainly comical crooks, as in 1964's Rat Pack crime spoof Robin and the 7 Hoodsand the 1965 farce The Great Race, with Jack Lemmon andTony Curtis.

Falk first appeared on television in 1957, in the dramatic anthology programs that later became known as the "Golden Age of Television." He appeared in one episode ofRobert Montgomery Presents in 1957, and also appeared inStudio One, Kraft Television Theater, New York Confidentialand Decoy.^[14]

In 1961, Falk was nominated for an Emmy Award for his performance in the episode "Cold Turkey" of James Whitmore's short-lived seriesThe Law and Mr. Jones onABC. On September 29, 1961,Falk and Walter Matthauguest-starred in the premiere episode, "The Million Dollar Dump," of ABC's crime dramaTarget: The Corruptors!, withStephen McNally. He won an Emmy for The Price of Tomatoes, a Dick Powell TV drama in 1962.^[14]

Falk's first television series was in the title role of the drama The Trials of O'Brien, in which he played a lawyer. The show ran in 1965 and 1966 and was cancelled after 22 episodes. ^[14]

Falk appeared in numerous other television roles in the 1960s and 1970s, but he is probably best known for the title role of the shabby and ostensibly absent-minded police detective lieutenant inthe long-running TV seriesColumbo. The character was originally played in a 1960 episode of the NBC anthology series The Chevy Mystery Show, where the detective was played by Bert Freed, and in a subsequent Broadway play byThomas Mitchell. Falk first appeared as Columbo inPrescription: Murder , a 1968 TV movie, but the character was not the subject of a show of its own until 1971. Columboaired regularly from 1971 to 1978 on NBC, and then more infrequently on ABC as TV movies beginning in 1989. The most recent episode was broadcast in 2003.^[14]

Despite his frazzled exterior, Columbo possesses a keen mind and invariably solves his cases by paying close attention to tiny inconsistencies in suspects' stories, hounding them until they confess; he merely puts on a good show of being dimwitted so that the criminals will be more at ease around him. Columbo's signature technique is to exit the scene of an interview, only to stop in the doorway to ask a suspect "just one more thing," which often brings to light the key inconsistency. The role won Falk four Emmy Awards and aGolden Globe. Four of Columbo's cases gave Falk the chance to work with his longtime friend Patrick McGoohan, the latter playing the episodes' villain roles.

Falk was a close friend of independent film director John Cassavetes and appeared in Cassavetes' films Husbands, A Woman Under the Influence, and, in a cameo, at the end ofOpening Night. Cassavetes, in turn, guest-starred in theColumbo episode "Étude in Black" in 1972.

Falk continued to work in films, including his performance as a possible ex-CIA agent of dubious sanity in the Arthur Hiller comedy The In-Laws. He also appeared in The Princess Bride, and (cast as himself) inWim Wenders' Wings of Desire. In 1998, Falk returned to the New York stage to star in an off-Broadway production ofArthur Miller's Mr. Peters' Connections. His previous stage work included shady real estate salesman Shelley "the Machine" Levene in a Los Angeles production of David Mamet's prizewinningGlengarry Glen Ross.

Falk also starred in such holiday television movies asFinding John Christmas (2003) and When Angels Come to Town (2004). In 2007, Falk appeared with Nicolas Cage in the thriller Next.

Falk married Alyce Mayo, whom he met when they were both students at Syracuse University,^[17] on April 17, 1960. They adopted two daughters, Catherine (who is a private investigator) and Jackie. They divorced in 1976. On December 3, 1977, Falk married actress Shera Danese^[18], who guest-starred on the Columbo series on numerous occasions.

Peter Michael Falk (New York City, New York, 1927.szeptember 16.) magyar származású amerikai színész és filmproducer. A Pester Lloyd nevű szabadelvű újság néhai főszerkesztőjének, Falk Miksánaka dédunokája. Az1950-es évek végén kezdett filmezni. Gyakran dolgozott a televízió számára. Leghíresebb alakítása is egy éveken át sikerrel sugárzott szériához kapcsolódik: a Columbo című sorozatban ő játszotta a rosszul öltözött, látszólag lassú észjárású címszereplő nyomozót, aki az apró ellentmondásokból kiindulva végül mindig megoldotta a legreménytelenebbnek látszó bűnügyeket is. Columbo megformálásáért ötször elnyerte az Emmy-díjat, illetve egyszer a Golden Globe-díjat.Két korai mozifilmjéért az 1960-as évek elején kétszer Oscar-díjra jelölték. Az új évezredben, túl a 80. életévén egészségi állapota megromlott, Alzheimer-kórral küzd.

Peter Falk édesapja, a magyar származású Michael Falk egyruhakereskedés és vegyesbolt tulajdonosa volt. Édesanyja, az orosz származású Madeleine könyvelőként és beszerzési menedzserként dolgozott. Peter hároméves volt, amikor egyrosszindulatú daganat miatt eltávolították a jobb szemét. Kivehető üvegszemet kapott, mellyel időnként tréfákat is megengedett magának. Kamaszként egy baseball-mérkőzésen kiállította a játékvezető, mire Falk kivette az üvegszemét, hogy átnyújtsa neki ezzel a megjegyzéssel: „Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.”^[1] Művészi pályája során olykor diszkriminációk érték a hiányzó szeme miatt. A Columbia Pictures igazgatója állítólag ezzel a felkiáltással utasította el: „Ennyi pénzért kétszemű színészt is kaphatok!” Rajongói viszont szexisnek találták különös tekintetét.

A fiatalember az ossiningifőiskolára járt, ahol osztályelnök volt. Diplomája megszerzését követően szakács lett az Egyesült Államok kereskedelmi flottájánál. Később a New School for Social Research intézményében politológiáttanult, 1951-ben végzett. A következő 3 évben a Hamilton College hallgatója lettClintonban. 1953-ban a Syracuse Universityn mester fokozatú diplomát szerzett közigazgatásból. Megpályázott egy állást a CIA-nál, de nem vették fel, ezért a hartfordiConnecticut State Budget Bureau-nál helyezkedett el mint management analyst.

A munka mellett Falk awestporti White Barn Theatre-nél színészi tanulmányokat folytatott, mert felkeltette érdeklődését ez a pálya, és elhatározta, hogy színész lesz.1956-ban otthagyta az állását, és Greenwich Village-be ment. Az off-Broadway-n debütált 1956. január 3-án Molière Don Juan című darabjában, melyet a Fourth Street Theatre tűzött műsorára. Még ugyanebben az évben a Broadway-n is színpadra lépett George Bernard Shaw Szent Johannacímű darabjában egy angol katona szerepében, Siobhán McKenna partnereként. Az 1960-as évek elején mind a filmvásznon, mind a tévéképernyőn felhívta magára a figyelmet. Kétszer jelölték a tévés produkciók számára létrehozott Emmy-díjra, melyet második alkalommal meg is kapott, illetve kétszer jelölték a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjra. Egy taxisofőr szerepét játszotta Stanley Kramer Bolond, bolond világ(1963) című alkotásában, melyben Spencer Tracy volt a főszereplő. A könnyed szórakozást képviselte a Robin és a 7 gengszter (1964) című zenés komédia is, melyben olyan világsztárok játszották a főszerepeket, mint Frank Sinatra, Bing Crosby, Sammy Davis Jr. és Dean Martin. Mint a címből is sejthető, a film Robin Hood történetének modernizált változata. Blake EdwardsVerseny a javából (1965) című vígjátékában Peter Falk Tony Curtis, Jack Lemmon és Natalie Wood oldalán játszott. Az 1966-ban indult The Trials of O'Brienvolt az első sorozatszerepe – egy ügyvédet alakított –, ám a széria csupán egy évadot ért meg. Annál sikeresebb lett viszont egy másik tévésorozat, a Columbo, amely meghozta számára a világhírnevet.

A Columbo 1968-ban kezdődöttA recept: gyilkosság című epizóddal. A folytatás csak 3 év múlva következett, mivel a színész habozott, hogy elvállalja-e a sorozatot. Az1971-ben sugárzott második részt – Váltságdíj egy halottért– a magyar közönség moziban láthatta először. Ezzel az epizóddal valóban elindult a Columbo-sorozat, amely nemcsak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon rendkívül népszerű lett. Columbo megformálásáért Peter Falkot tízszer jelölték Emmy-díjra (ötször nyert), és kilencszer Golden Globe-ra (egyszer nyert). Columbo rosszul öltözött, látszólag lassú észjárású nyomozó, aki azonban mindig mindegyik ügyét sikeresen megoldja. Módszere, hogy különösen odafigyel az apró, egymásnak ellentmondó részletekre, és azokból kiindulva leplezi le a tettest. A gyanúsítottak gyakorlatilag mindig elkövetik azt a súlyos hibát, hogy nem veszik elég komolyan Columbót, aki olykor felidegesíti őket azzal, hogy a távozás pillanatában az ajtóból fordul vissza, hogy még valamit kérdezzen, és feltárjon egy kulcsfontosságú ellentmondást. A sorozat harmadik részét(Ahogy a könyvben meg van írva) a pályakezdő Steven Spielberg rendezte, egy 1978-as epizódot (Az ínyenc gyilkos)pedig Jonathan Demme. A széria népszerűségét jelzi, hogy az évek folyamán nagy sztárok is szívesen vállaltak benne szerepet, voltak, akik többször is: Patrick McGoohan(Falk jó barátja) négyszer,Robert Culp és Jack Cassidyháromszor, George Hamiltonkétszer. A rekorder Falk felesége, Shera Danese, aki hat epizódban játszott. Alkalmi vendégsztár volt – a teljesség igénye nélkül – Leonard Nimoy,William Shatner, Robert Vaughn, Laurence Harvey,Nicol Williamson, Ruth Gordon,Julie Newmar, Janet Leigh, Ray Milland, Johnny Cash, Martin Landau, Donald Pleasence,Louis Jourdan, Vera Miles,Roddy McDowall, Faye Dunaway, Dick Van Dyke és egy másik barát, John Cassavetes.

A televíziós sikerekkel párhuzamosan Falk mozifilmekben is szerepelt, nem is sikertelenül. Ez nagy szó az Egyesült Államokban, ahol ritkaság, hogy valaki e szakma mindkét területén egyformán népszerű legyen. A színész mozifilmjei közül kiemelkednek a John Cassavetes rendezésében készült drámák, a Férjek (1970) és az Egy hatás alatt álló nő(1974). Előbbiben Ben Gazzara, Jenny Runacre és maga a rendező voltak a partnerei, utóbbiban Cassavetes felesége, a drámai szerepeiről ismert Gena Rowlands. Valaha a magyar mozik is nagy sikerrel vetítették a Neil Simondarabjából készültMeghívás egy gyilkos vacsorára (1976) című szellemes filmparódiát, melyben olyan sztárok szerepeltek, mintDavid Niven, Maggie Smith,Peter Sellers, Alec Guinness ésElsa Lanchaster, valamint az extravagáns író, Truman Capote. A főbb szereplők tulajdonképpen egy-egy híres detektívet parodizáltak. A magyar nézők közül sokan tévesen azt hitték, hogy Falk híres szerepét, Columbót parodizálja, holott a figurát valójában A máltai sólyom(1941) nyomozója, Sam Spade ihlette, akit a klasszikus filmbenHumphrey Bogart alakított. Falk szerepelt a Meghívás egy gyilkos vacsorára folytatásaként számon tartott Bohókás nyomozásban is (1978).

Az 1980-as évek termésébőlWim Wenders azóta klasszikussá nemesedett filmje, a Berlin felett az ég(1987) emelkedik ki, amelyben a színész lényegében önmagát alakította, egy filmsztárt. A rendező így nyilatkozott a megosztott Berlinben játszódó filmjéről: „Történetem hősei angyalok. Igen, munkanélküli őrangyalok, akik a háború befejezése óta Berlinben tevékenykednek, ahogy az Úristen így hátrahagyta őket. Azután egy szép napon az egyik angyal szerelmes lesz. Találkozik egy trapézművésznővel, aki cirkuszban lép fel, angyalszárnyacskákkal a ruháján. Ezt nagyon mulatságosnak találja, és nagyon tetszik neki ez a lány. De ahhoz, hogy beleszerethessen, halandóvá kell válnia, mint minden földi lénynek. Nehéz elhatározás előtt áll...” 1995-ben FalkWoody Allen partnereként komédiázott Neil Simon egyik legnépszerűbb darabja, aNapsugár fiúk televíziós feldolgozásában. 1998-ban a művész visszatért az off-Broadway-re, ahol Arthur Milleregyik darabjában (Mr. Peters' Connections)lépett színpadra, de sikere volt David MametGlengarry Glenn Ross című darabjában is, Shelley Levene szerepében. Megromlott egészségi állapota miatt aColumbo tervezett utolsó epizódját 2007-ben végül nem készítették el. Az NBCprogramigazgatója, Charles Engel szerint senkit nem érdekelne egy olyan krimi, melynek főszereplője már túl van a nyolcvanon, és a mai közönség egyébként is másfajta tempójú filmekhez szokott a tévében is.

Peter Falk 1960. április 17-énnősült először: Alyce Mayót vezette az oltár elé. A házaspár két gyereket fogadott örökbe: Catherine-t és Jackie-t. (Catherine később magánnyomozó lett.) Falk és Mayo 1976-ban váltak el. A színész 1977. december 3-ánnősült másodszor: Shera Danese színésznőt vette el. Az új évezredben aggasztó hírek terjedtek el Peter Falk megromlott egészségi állapotáról, arról, hogy Alzheimer-kórban szenved.