Daniel Libeskind

Daniel Libeskind, (born May 12, 1946 in Łódź, Poland) is an American architect of Jewish-Polish descent, who has designed many prominent and celebrated buildings. They include the Jewish Museum in Berlin, Germany, the Denver Art Museum in the United States, the Imperial War Museum North in Manchester, United Kingdom, the Michael Lee-Chin Crystal at the Royal Ontario Museum in Toronto, Canada, the Felix Nussbaum House in Osnabrück, Germany, the Jewish Museum in Copenhagen, Denmark, the Wohl Centre at the Bar-Ilan University in Tel Aviv, Israel, as well as many more commercial and residential projects around the world. In 2003, Libeskind won the competition for the masterplan to rebuild the World Trade Center site in Lower Manhattan.

After the 9/11 attacks destroyed the World Trade Center, then-New York Governor George Pataki and then-Mayor Rudy Giuliani established the Lower Manhattan Development Corporation (LMDC) to distribute more than $10 billion in federal funds aimed at rebuilding the towers and downtown Manhattan.
LMDC had questionable legal status at the World Trade Center since the owner of the property is the Port Authority of New York and New Jersey and Larry Silverstein held a lease which permitted him to rebuild office towers on the site.
Nonetheless, the LMDC declared that it – rather than the site owners or leaseholder – should create the master plan for a memorial and office towers.
In 2002, LMDC conducted a national competition for a master designer for Ground Zero.

Daniel Libeskind 1946-ban született Lengyelországban, ahonnan szüleivel együtt, gyerekkorában kivándorolt Izraelbe. Zenét tanult az Amerikai-Izraeli Kulturális Alap ösztöndíjasaként. Zenei tanulmányait New Yorkba átköltözve is folytatta, s virtuóz eloadómuvész lett. Sikerei ellenére is hivatást váltott, s megszerezte az építészeti diplomát a Cooper Unionban (1970), majd újabb diplomát szerzett az Essex University-n (1972). A végzés utáni évtizedekben különbözo egyetemeken tanított, s elismert teoretikus lett, eloadásai események voltak, rendkívül népszeru volt a diákok körében. Munkái a nyolcvanas évektol kezdve arattak sikert, különösen a berlini Zsidó Múzeumra kiírt tervpályázat megnyerése (1989), s annak felépülése után (2001). Tervei között múzeumok, emlékmuvek, egyetemi épületek, konvenciós központ, irodaépület, bevásárlóközpont, áruház, lakónegyed, színházi díszletek, kiállítások szerepeltek. Világszerte, Japántól az Egyesült Államokig nyert pályázatokat, s terveit egymás után valósítják meg.

A föld felszíne fölött végigfutó villámcsapások, cikcakk sorozatok, töredékhalmazok, virtuális tengelyek, spirál konstrukciók mind Libeskindre jellemzo megoldások. A szétdarabolt, egymásba harapó kubusok, az átlós résekkel keresztbe-kasul szabdalt, felhasított homlokzatok az építész messzirol felismerheto kézjegyeit viselik magukon. A modorosság visszatéro motívumai? Eroltetett szimbólumok? Részben. Mégis, épületei elott hosszasan elidozve vagy belso tereit végigjárva, ezek a jelek, jelenségek már nem tunnek sem önkényesnek, sem mesterkéltnek. Libeskind utalásokkal, szimbólumokkal él, de azok sohasem a véletlen eredményei és nem is öncélúak. Következetesen visszatér a szimbólumok eredetéhez. Libeskind épületei gondolatokat fejeznek ki, terveit ideák inspirálták, s a történelem menetébe ágyazott tételei tervezésének kiindulópontjává, axiómákká váltak. Libeskind legalább annyira teoretikus, mint gyakorló építész. Hosszú évek elméleti munkássága elozte meg megvalósult alkotásait. Libeskind munkája során két veszélyt akar elkerülni: a nosztalgikus történelmi szemléletet és a totalitárius gondolkodásmód múltat tagadó tabula rasa-ját. Egyszerre kell elorenézni és a múlt emlékét megorizni. A már mögénk került múlt maradványait ki akarja vetíteni a még be nem következett jövobe. De a jövot még nem ismerjük, menet közben alakul, változik a feladat. A kézbevett terv végcélja mindig meghatározatlan, elore nem látható, s valójában bizonytalan. Ezért marasztalja el a berlini Alexander Platz rendezésére beadott pályatervében (1997) azt az elképzelést, hogy elore, akár húsz évre is, meg lehessen szabni a város jövojét. Megengedhetetlen, hogy a városnegyed adottságainak, történelmének figyelembe vétele nélkül, felülrol eroszakoljanak terveket a városra. Berlin identitása nem alapozható a történelem romjaira vagy az önkényesen kiválasztott múlt rekonstrukciójára. Sajnálatos tény, hogy a háborús romhalmazok után, az újjáépítés során még több romba döntés történt. Az a vélemény alakult ki, hogy ha a házakat le lehet dönteni, miért ne lehetne az utcarendszereket is eltüntetni. Pedig a múltat nem lehet eltörölni, ha másképp nem, a tegnap az emlékekben tovább él. Ezért a várostervezoknek rezonálni kell, a múltra, arra az idoszakra, amikor Berlin kiépült, amikor a város olyan értékeket képviselt, mint a szabadság, a tolerancia, sot az igazi kozmopolitizmus. Libeskind még az NDK esztétikailag értéktelen lakótelepeit is átalakítaná, úgy, hogy a megorzött múlt egy része továbbéljen. Nem lehet a már ötven éve ott élo több tízezer fonyi lakósságot, a társadalom szétrombolása nélkül, csak úgy, egyik napról a másikra, tökéletesen más körülmények közé áttelepíteni. A folytonosságot nem csak az épületekben, de az emberi életvitelben is fenn kell tartani. Ezért humanizálná a monumentális Karl-Marx-Allee-t is, s az utat megosztó középvonalra, az ott élo lakosság számára hiánypótló pavilonokat építene fel. Az átalakulás során, írja, folyamatos és dinamikus, rugalmas és hibrid építészetet kell teremteni. A városfejlesztési elv csak pluralisztikus és történeti lehet, egyidejuleg kell elore és hátranézni. A városnak nyitottnak kell lennie, hogy a tervezok a folytonosan változó mátrix jegyében gondolkozhassanak. A város a benne éloké, az utca közterület. Mégsem lehet kizárólag a közlekedés tere. Az úthálózatnak más feladata is van, mint sebes autóforgalmat biztosítani a város két távollévo pontja között. Nem egyedül technikai infrastruktúra vagy az a hely, ahol az üzleti élet diadalmaskodhat. Az utcát a lakosság saját tulajdonaként úgy használja, ahogy akarja - érdekeiket, kedvteléseiket figyelembe véve kell szüntelenül fejlesztenie. A várost az emberek meghatározott területen hosszú idon át tartó közös erofeszítéssel hozták létre. Ezért el kell fogadni, hogy az építészet, a nagyon különbözo és ellentmondásos világ megfeleloje. A városok építészete csak heterogén lehet. Libeskindet az építészetben is ugyanazok a gondolatok vezetik, mint a várostervezésben. Kiindulópontja ugyanúgy a történelem folytonosságának az elve, amelynek menetét rendszeresen megszakítják. A folyamat és annak törései egyaránt vonatkoznak az egészre, a városra, mint a részletekre, az épületekre. Libeskind vagy töredékekbol állítja össze az épületeit, vagy a teljes egészet szabdalja szét darabokra. Eredeti szemléletmódja és konstrukciós metódusa Libeskind minden alkotására jellemzo. Munkássága az évek során egyre szélesebb köruvé vált. Eleinte elsosorban múzeumokat, emlékmuveket tervezett, de muködési területét kiterjesztette egyetemi épületekre, bevásárlóközpontokra és irodaépületre is. Sot rendezett kiállításokat, és díszletterveket is készített. A manchesteri Imperial War Museum of the North, a teljesség, a merev egész és a kaotikus események, a történelmi "töredékek" egybekomponálásából áll (2000-2001). A múzeum a huszadik század konfliktusainak a tárháza. A bemutatott anyag a múlt tanulságaival készít fel arra a jövore, amelyet a demokrácia, a pluralizmus, a nyitottság s az újabb lehetoségek fognak jellemezni. Az épület egymásba hatoló kubusok együttese, vagy másképpen megközelítve, fosszil maradványok az összeütközés után. A szétesett, különálló egységeket végül is egy hatalmas mindent átfogó, íves, bogárhátú lezárás fogja össze. Libeskind Paul Valery-t idézve hangsúlyozza, hogy a világot állandóan két veszély, a rend és a rendetlenség fenyegeti. A világ aránytalanságai és egyensúlyhiányai ellen hadakozik. A széttöredezettség ugyanúgy érvényes a jelenre, mint a történelemre. Ennek megfeleloen jellemzo Libeskind egész építészetére a folytonosság és a megszakítás, a folyamat és a töredék. Ez a folyamat sohasem egyenletes, mindig éles fordulatok és törések ismétlodo jelenségeivel jár együtt.Hasonló szellemben és elvek alapján tervezte meg a londoni Victoria & Albert Museum kiegészíto szárnyát. A két meglévo, egyedülálló épület között a "toldaléképület" tulajdonképpen az új bejáratot is jelenti, amelyen keresztül, különbözo szinteken lehet elérni a régi múzeum különbözo szárnyait. A több részbol álló régi épületkomplexumot olyan új múzeum kapcsolja egybe, amelyik maga is széttöredezett. Töredék a töredékek közé ékelve. A terv felborzolta a közvéleményt, s felrobbantotta a két hagyományos épület kapcsolatát, amelyet összefuzni lett volna hivatott. A spirálvonalat követo bejárati múzeumépület a kultúra történetének kacskaringós menetét reprezentálja. Az új múzeum azonban nem következetes spirál, egyrészt mert virtuális tengelyre van felfuzve, másrészt mert a spirál tört vonalakból áll. Ehhez a kétszeresen eltorzult spirálhoz igazodnak az egymáshoz képest eltolt kubusok és a háromszög alakú tömegek. Ez a formai megoldás nem csak a múltra, de az örökké tartó dinamikus folyamatra is utal, amelybe a jelen és a jövo is beleírja a maga újabb eseményeit. A Libeskindre leginkább jellemzo, a tört vonalak dinamikáját legszemléltetobben bemutató alkotás, a japán Uozo Pavilion. Ez a villámcsapás rajzához hasonlítható, éles fordulatokkal többszörösen megtört lépcsosor, a dombtetore helyezett "megfigyelo és szemlélodo emelvényhez" vezet fel. Libeskind az út fölé rendszeresen megbicsakló, piros csovezetéket emelt, megismételve a lépcsofokok cikcakkjait. Ezek a megtört útvonalszakaszok a legkülönbözobb irányba mutatnak, az egyik a pódiumra, a másik Uozo városa felé, a harmadik a hegycsúcsra, míg a következo a merengok számára nyit kilátást. Minden törés, irány eltéro ké1pet nyújt. Végül a lépcsosor képzeletbeli tengelyének a meghosszabbítása, a múlt történetéhez visszavezeto Buried Forest Museumot összeköti a Tateyama hegylánc felemelkedo horizontjával.

Libeskind rendkívül tudatos alkotó, legköltoibb muve is alaposan végiggondolt nézeteken alapul. Bár az építészet mindig nagyon pragmatikus, írja Libeskind, mégis többre hivatott, mint a praktikus feladatok és a banális problémák megoldása. Az építészetnek magában kell foglalnia a láthatatlant, a reményt és az álmokat. Álmok és aspirációk, újjáéledés és realizálás, látható és láthatatlan együttesen teremtették meg a múltban is és irányítják ma is a jövo felé az építészetet, hangoztatja. Az építészetnek mágikus hatást tulajdonít, még azoknak az elemeknek is, amelyeknek látszólag nincs közük az építészethez. Még a nem megfogható elemek is hatnak. A fizikai tereknek és a formáknak éppen az a feladata, hogy a látható mögötti szubsztanciát fejezze ki. Libeskind épületeiben a láthatatlan is jelen van. Az üresség is része az épületnek. Az, ami nincs, hiányként van jelen. Libeskind szerint a tér csak mítoszként fogható fel. Nincs "tér", absztrakt tér, csak terek vannak. Kizárólag egyedi, konkrét terekrol, illetve több, plurális, heterogén és egymástól különbözo terek sokaságáról beszélhetünk. A tér az "urt" jelent, urt az ürességben. A teret negatív istennek nevezi, ami alatt konkrét teret ért. Még az ur is történelmi kategória, magában foglalja a kultúra, az építészet megszüntetését. Az építészet mindig újra meg újra véget ér. Mégsem hiszi, hogy vége van az építészetnek, mert minden idoszakban újra is születik. A jövoben egy másfajta építészet jelenik meg. Ami van, az eltunik, s helyébe egy új lép. A holnap építészete a maitól eltéro lehet. A jövot, a meg sem születettek nyomait is be kell építeni az épületekbe s a városokba. Így az Alexander Platzba nemcsak a meggyilkoltakat, hanem az újjáalakuló életet is. Megadni a lehetoséget, hogy az építészet a jövoben tovább formálódjon. A láthatatlannal is számolni kell. A városok nem szenvednek kóros betegségben, mint egyesek gondolják, de nem lehet magukra hagyni, szükségük van segítségre. Buddhista vagy homeopatikus megközelítésre van szükség, amelyek nem okoznak drámai változást és nem adnak azonnal kielégíto megoldást, ami úgy sem lehetséges. Szüntelen építésre, megújulásra van szükség. Egyesek megkérdojelezték, írja, hogy miután az építészet sok feleslegeset termel - többet, mint amennyit a tényleges igény kielégítése megkövetel -, szükség van-e a valós megtestesítésére, nem elég-e az építészet szimulációja? Eszerint az építészet lebeghetne, mint a szellem, mint a harangszó, s muködhetne, mint az internet? Az építészet szellemi vonatkozása elkerülhetetlen, de önmagában mégsem elég. Mint ahogy az építészet praktikus fele egyedül nem kielégíto, a transzcendens, a kimondhatatlan, a feleslegesnek tuno is része kell hogy legyen az együttesnek. Ilyen értelemben hatja át a "szellem" alkotásait. Az épület minden eleme kifejez valamit, azt is, ami megfoghatóan nincsen jelen, a gondolatokat. Feltehetoen ezeknek az ellentmondásos tételeknek a felkutatása, megértése érdekében vett részt a Virtuális Ház pályázaton (1997). A "ház" nem alapulhat, írja, kizárólag a megjelenésen, hanem más módon feldolgozott tapasztalatokat is figyelembe kell venni a ház megvalósítása során. A jelenség helyett a szubsztanciát kell alapul venni. A szem víziója helyett a szellem víziójára kell építeni. Olyan tükör, amelyik nem lát, írja. A virtuális megvalósítási kísérletei közben értette meg, hogy a megfoghatóval nem lehet létrehozni a virtuálist. Ezért változtatott tervén, s a virtuális ház feladata a "szellem" létrehozása lett. Közös tengely körül 365 körszegmenst forgatott meg. Minden egyes körszegmens egymástól függetlenül, véletlenszeruen, az órajárásának megfeleloen és azzal ellentétesen forgott, a zérótól a végtelenig. Minden egyes pillanatban, a szegmenseknek egy pillanatra rögzített pozíciójában, számtalan kombináció jöhet létre. Ezért a szüntelenül forgásban lévo "objektumnak" mint egésznek nincs dimenziója és nincs léptéke. A folytonosan forgó gyuruk különbözo sebessége és helyzete révén semmi sem látható a házból. Csak a nézo tapasztalatától és interpretációjától függ, mit olvas le a makettról, hogyan fogja fel az objektumot, a tájtól kezdve az ajtókilincsig. A Virtuális Ház makettje azt a bizonyos pillanatot reprezentálja, amelyiket egy adott pillanatban rögzített. De ilyen pillanat nincs, s alakzat sincs, csak mozgás van. Minden virtuális. Csak a megfoghatatlan formákat kitölto virtuális képek és gondolatok okozhatják az élményt.

Libeskind ez év februárjában rendkívüli elismerést kapott. Elnyerte a 2001. szeptember 11-én romba döntött New York-i World Trade Center területrendezésére kiírt pályázat elso díját. A Ground Zero-ként ismert térség újjáépítésére 330 millió dollárt irányoztak elo. A koncepció magja az az utca szintjén kialakított emlékpark (Park of Heros), amelyet a 2800 áldozat emlékére alakítanának ki. A park közepén szabadon maradna az a terület, ahol valaha a World Trade Center állt. Itt, a két romba döntött torony nyomvonalát követve, további 10 méterrel még mélyebbre süllyesztenék a "gödröt", hogy magában foglalja az emlékmu és a meditáció helyét.A parkot öt, irodákból és hotelbol álló magas épület venné körül. Az utcaszint alatt földalatti múzeum, bevásárlóközpont, vasút- és metróállomások, valamint a Performing Arts Center épülne fel, míg az utca szintjén üzletek, éttermek, kávéházak kerülnének, hogy elevenné tegyék és a környék életébe szervesen bekapcsolják az új negyedet. Libeskind olyan megoldást javasol, amelyik nemcsak a tragédiára utal, hanem az emberiség jövobe vetett hitét is kifejezi, s az ember veszéllyel dacoló vitalitását is hirdeti. A feladat nem egyedül építészeti, mert a megoldásnak ki kell fejeznie az emberek optimista szellemét.A terv szerint Libeskind megtartaná azt a támfalat, amelyik bravúros módon nemcsak a tornyok alapja volt, s nemcsak a Hudson folyó nyomását tartotta vissza, hanem megállta a helyét a tornyok összeomlása közben is. A ránehezedo erot ma is tartó, az ember alkotóerejét s élniakarását kifejezo támfal önmagában is jelkép. Ez a "maradvány" elokelo helyet kap az új megoldás során is. A gödröket körülvevo épületeket úgy helyezte el a tervezo, hogy azok az emlékmure szüntelenül árnyékot vessenek. Kivételt képez az év egy napja, szeptember 11-e, illetve annak is csak egy bizonyos idotartama, reggel 8 óra 46-tól 10 óra 28-ig, amely az elso repülogép becsapódásától kezdve a második torony összedoléséig tartó idoszakaszt jelöli. A legmagasabb torony, az 533 méter magas (a tu legmagasabb pontja, ami 1776 lábnak felel meg s az Egyesült Államok születési dátumára utal) Antenna Tower, alsó 70 emeletét az irodák foglalják el. Föléjük az építész több szinten át végighúzódó "kert tornyot" tervezett, amelyik a rombolással dacolva az élni akarást, az újjászületést fejezi ki. Mind az öt magas épület tört alaprajzú hasábokból, egymásba hatoló tömbökbol áll. Ferde felületeiket mintha hatalmas erovel, baltával csapták volna le lejtosre, simára. A tömbök oldalain ezúttal is megjelennek a jellegzetes Libeskind-motívumok, csíkok, keresztben áthúzott vágások. Libeskind legutolsó tervében összegezi a már elozoleg kifejlesztett és alkalmazott megoldásokat. Minden lépése, a koncepciótól kezdve a részletekig, meghatározott eszmének, történelmi szemléletnek van alárendelve, s az építészeti formák ezekbol következnek. Libeskind ellentétpárjai ebben az esetben is megjelennek. A rombolás és a tragédia kifejezoje az emlékmu-akna, míg a reményt, az életet, a jövot az ég fele töro torony magasba emelt csúcsa, antennája jelzi. Két parkot teremt, s két egymástól homlokegyenest ellenkezo szinten, a magasban (a toronyban), s a mélyben (az aknában). A "rom", a ledöntött épület minden eronek ellenálló támfala, az emberi életerot szimbolizálja. A legkisebb részletet sem hagyja ki, ha utalásra alkalmas formulát talál. Matematikai összefüggéseket használ fel, hogy a születésre (az USA születési dátumára), vagy a halálra (a WTC lerombolásának idopontjára) emlékeztessen.Libeskind láthatatlan "eszközökkel" akarja megteremteni az általa kívánt atmoszférát. Azt szeretné, ha nem egyedül a látványra figyelnénk, hanem gondolatai "láthatatlanul" átitatnák a látogatót. Ideái bonyolult, mégis érzékletes áttétellel vésodnek belénk, hol építészeti elemek segítségével, hol azok hiányával. Az üresség (void), a mélybe lesüllyesztett akna, a sötétben eltuno tér, a rés, a történelmi folyamat és tragikus megszakítása, a koncentrált fényáradat melletti sötét árnyék - mind némán beszél. Rendkívül mértéktartó színekben, minimalista, mintegy fekete-fehérrel dolgozó fotósként komponál. A rámpákon ide-oda bolyongva, hosszú lépcsosorokon át vándorolva, járkálva, lábunk segítségével is gondolatokkal kerülünk szembe. Minden esetben, a terek egymásutánjában, akár fokozással, akár szakítással, a széttört egészben, a maradványokban vagy a töredékek összességében is komplex szemléletét éljük át. A hegeli dialektika vezeti, amikor ellentétpárokban, ikerpárokban gondolkodik, miközben keresi a feloldást, a kiutat. Libeskind zsidó kultúrközösségben született, és annak történelmében és eszmevilágában él. Mégis, mélyen megérti más kultúrák hagyományait, elfogadja a különbözoségeket, s egyeztetni akarja történelmük eltéro forma- és ízlésvilágát. Alternatívákat épít, s az egymás mellett élés lehetoségeit akarja megvalósítani. A közöset keresi a német néppel, és különösen a berliniekkel való azonos alapot. Libeskind az építészetben is a pluralizmus gondolatkörében él.