Marcel Breuer

Marcel Lajos Breuer (21 May 1902 Pécs, Hungary – 1 July 1981 New York City), architect and furniture designer, was an influential Hungarian-born modernist of Jewish descent. One of the masters of Modernism, Breuer displayeded interest in modular construction and simple forms.

Known as Lajkó, Breuer studied and taught at the Bauhaus in the 1920s, stressing the combination of art and technology, and eventually became the head of the school's cabinet-making shop. He later practiced in Berlin, designing houses and commercial spaces, as well as a number of tubular metal furniture pieces, replicas of which are still in production today.
Perhaps the most widely-recognized of Breuer's early designs was the first bent tubular steel chair, later known as the Wassily Chair, designed in 1925 and was inspired, in part, by the curved tubular steel handlebars on Breuer's Adler bicycle. Despite the widespread popular belief that the chair was designed for painter Wassily Kandinsky, Breuer's colleague on the Bauhaus faculty, it was not; Kandinsky admired Breuer's finished chair design, and only then did Breuer make an additional copy for Kandinsky's use in his home. When the chair was re-released in the 1960s, it was designated "Wassily" by its Italian manufacturer, who had learned that Kandinsky had been the recipient of one of the earliest post-prototype units.
In the 1930s, due to the rise of the Nazi party in Germany, Breuer relocated to London. While in London, Breuer was employed by Jack Pritchard at the Isokon company; one of the earliest introducers of modern design to the United Kingdom. Breuer designed his Long Chair as well as experimenting with bent and formed plywood. Breuer eventually ended up in the United States. He taught at Harvard's architecture school, working with students such as Philip Johnson and Paul Rudolph who later became well-known U.S. architects. (At one point Johnson called Breuer "a peasant mannerist".[1]) At the same time, Breuer worked with old friend and Bauhaus colleague Walter Gropius, also at Harvard, on the design of several houses in the Boston area.

Breuer dissolved his partnership with Gropius in May 1941 and established his own firm in New York. The Geller House I of 1945 is the first to employ Breuer's concept of the 'binuclear' house, with separate wings for the bedrooms and for the living / dining / kitchen area, separated by an entry hall, and with the distinctive 'butterfly' roof (two opposing roof surfaces sloping towards the middle, centrally drained) that became part of the popular modernist style vocabulary. A demonstration house set up in the MOMA garden in 1949 caused a new flurry of interest in the architect's work, and an appreciation written by Peter Blake. When the show was over, the "House in the Garden" was dismantled and barged up the Hudson River for reassembly on the Rockefeller property in Pocantico Hills near Sleepy Hollow.
The 1953 commission for UNESCO headquarters in Paris was a turning point for Breuer: a return to Europe, a return to larger projects after years of only residential commissions, and the beginning of Breuer's adoption of concrete as his primary medium. He became known as one of the leading practitioners of Brutalism, with an increasingly curvy, sculptural, personal idiom. Windows were often set in soft, pillowy depressions rather than sharp, angular recesses. Many architects remarked at his ability to make concrete appear "soft".
Breuer is sometimes incorrectly credited, or blamed, for the former Pan Am Building (now the MetLife Building), an unpopular high-rise in New York City. The Pan Am was actually designed by Emery Roth & Sons with the assistance of Walter Gropius and Pietro Belluschi. Breuer's name was associated with the site because in 1969 Breuer developed a 30-story proposed skyscraper over Grand Central Terminal, called "Grand Central Tower", which Ada Louise Huxtable called "a gargantuan tower of aggressive vulgarity,"[2] and became a cause celebre. Breuer's reputation was damaged, but the legal fall out improved the climate for landmark building preservation in New York City and across the United States.
Breuer's Grand Central Tower set the foundations for his skyscraper idea. In 1966, the Cleveland Museum of Art needed to expand, one of its trustees was Brock Weir of Cleveland Trust Bank. Weir visited New York City scouting bank headquarter designs for a new Cleveland Trust Tower. Weir saw the proposed the Grand Central Tower idea and got Breuer to design the Cleveland Trust Tower. In 1968, the Cleveland Trust Tower plan was revealed. It was to have two twin towers flanking the bank's 1908 rotunda. Construction began in 1969 and was completed in 1971. The second tower was to begin construction in 1971 but due to plans at Cleveland Trust, the second tower was not erected, but the tower is ready for expansion if needed. The Tower was renamed the AT Tower or the Ameritrust Tower after Cleveland Trust's name change in 1980.
After the 1992 merger Ameritrust and Society Banks, the Ameritrust has been vacant. In 2005, Cuyahoga County commissioners bought the building for $22,000,000 and were planning to use the site for a new county administration center. The commissioners decided in 2007 to demolish the Ameritrust Tower and many preservation groups opposed it downright. In October 2007, the commissioners voted to sell the tower and site to a developer. On April 17, 2008, the K&D Group purchased the site and plan a $133-million project. The group will preserve the tower as a hotel/condo complex.
Breuer Lajos Marcell, vagy nemzetközileg ismert formában Marcel Breuer (Pécs, 1902. május 21. – New York, 1981. július 1.) világhírű magyar építész, formatervező, a Bauhaus mestere, Walter Gropius tanítványa és későbbi munkatársa.

Az alsó iskolákat Pécsett végezte. 1920-ban a bécsi Művészeti Akadémián szobrászatot kezdett tanulni, de fél év után abbahagyta és Weimarban Gropius építésztanítványa lett.

1920-1924 között tanult a Bauhausban asztalosnak, majd inasvizsgát tett. Ezután Párizsba ment. 1925 áprilisától 1928 áprilisáig volt a Bauhaus mestere, a bútorműhelyt vezette. Számos bútortervet készített, épületberendezésekkel is behatóan foglalkozott: már 1922-be növendékként konyhaberendezést tervezett, 1925-ben modulrendszerbe foglalható szekrényelemeket szerkesztett (a modulraszter előfutáraként); 1925-ben a kerékpárkormány felépítéséből merítve tervezte meg első csővázas székét, amelynek legelső változata Wassily-szék néven ismert. 1925-ben készítette kis acélvázas épületét Dessauban. Belső berendezéseket tervezett többek között a dessaui Bauhaus épületeibe 1925/1926-ban és Piscator berlini lakásába 1927-ben. Walter Gropiusal ő is kiállt az elemekből való építkezés mellett, amely szabványelemek kombinációjával hoz létre technológiailag egyszerű és funkcionálisan összetett egészet. A Bauhaust Gropiussal együtt hagyták el.

1928-ban Berlinben kezdte meg magánépítészi pályafutását. Bútorokat és berendezési tárgyakat, valamint kiállításokat tervezett. Az 1930-as Werkbund kiállításon bemutatta szállodaépületének egy felépített lakóegységét. 1930-ban a harkovi színház tervén dolgozott. Két jelentős lakóépülete épült fel a harmincas években: Wiesbadenben a Harnischmacher-ház (1932), és a Roth testvérekkel közösen tervezett Zürich-Dolderthal-i lakóházegyüttes, amely Sigfried Giedion svájci építészettörténész számára (épült 1934–36). F. R. S. Yorke munkatársaként két évig Londonban folytatott építészeti tevékenységet, ennek során az Isokon cég számára készítette később világszerte utánzott rétegelt lemez bútorait.

1934-ben hazaköltözött, Budapestre, a Mérnöki Kamara azonban nem vette fel a tagjai közé és emiatt itthon nem folytathatta az építészi pályát (ugyanis a Bauhaus-képzés abban az időben nem terjedt ki a mérnöki képesítéshez elengedhetetlen mechanika, statika, épületszerkezetek méretezése tantárgyakra) pedig előzőleg Fischer Józseffel és Molnár Farkassal közösen megnyerte a Budapesti Nemzetközi Vásár, Várnai Mariannal pedig a szegedi Országos Társadalombiztosító Intézet tervpályázatát. 1935-ben Angliába távozott.(Késői elismerésként 1968-ban a Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktorrá avatta.)

1937-ben a Harvard Egyetemen tanított építészetet, majd 1938-tól 1941-ig Gropiusszal dolgozott a Massachusetts állambeli Cambridge-ben. A Bauhaus nemzetközi jellegét és Új-Anglia favázas épületeinek helyi karakterét ötvöző munkásságuk igen erősen hatott a családiház-építészetre, jóformán az Egyesült Államok egész területén. Ezt a stílust példázza Breuer saját lincolni háza (1939) és a waylandi Chamberlain-ház (1940; mindkettő Massachusetts államban).
1946-ban Breuer New Yorkba költözött, ettől kezdve elárasztották megbízásokkal. A fontosabbak: a Sarah Lawrence College színháza a New York állambeli Bronxville-ben (1952); az UNESCO párizsi székháza (1953–58; Pier Luigi Nervi és Bernard Zehrfuss közreműködésével); a Szent János-apátság a minnesotai Collegeville-ben (1953–61); a rotterdami De Bijenkorf Áruház (1955–57); az IBM Kutatóközpont a franciaországi La Guade-ban (1960–62); a New York-i Whitney Museum of American Art (elkészült 1966-ban); az Amerikai Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium épülete Washingtonban (1963–68). Részt vett az UNESCO New York-i épületének megtervezésében is.
1965-ben „Marcel Breuer and Associates" néven irodát alapított New Yorkban. 1966-ban visszavonult. 1981-ben halt meg New Yorkban.

1925-től tervezett csővázas bútorai és berendezési tárgyai, amelyek az egzakt alapformákon nyugvó tervezés példái; a Bauhaus legszebb termékei közé tartoznak azok a művei is, főként lámpák, amelyek azután készültek, hogy az iskola ipari formatervezéssel kezdett foglalkozni. Építőművészeti újító tevékenységét a mindenkori szerkezet- és formaalakítás élvonalában kamatoztatta. Szakmai sokoldalúsága révén annak az építő mesternek a jelképévé vált amelynek megteremtését Gropius a Bauhaus oktatási céljaként - az intézet megalakulásakor - deklarált.