Adolf Zukor

Adolf Zukor, born Adolph Cukor, (January 7, 1873 – June 10, 1976) was a film mogul and founder of Paramount Pictures.
He was born to a Jewish family in Ricse, Hungary, which was then a part of the Austro-Hungarian empire. In 1889, at the age of 16, he emigrated to America. Like most immigrants, he began modestly. When he first landed in New York, he stayed with his family and worked in an upholstery shop. A friend got him a job as an apprentice at a furrier. Zukor stayed there for two years. When he left to become a "contract" worker, sewing fur pieces and selling them himself, he was nineteen years old and an accomplished designer. But he was young and adventuresome, and the 1892 Columbian Exposition in Chicago, commemorating Columbus's discovery of America, drew him to the Midwest. Once there, he started a fur business. In the second season of operation, Zukor's Novelty Fur Company expanded to twenty-five men and opened a branch.
One of the stubborn fallacies of movie history is that the men who created the film industry were all impoverished young vulgarians. Zukor clearly didn't fit this profile. By 1903, he already looked and lived like a wealthy young burgher, and he certainly earned the income of one. He had a commodious apartment at 111th Street and Seventh Avenue in New York City's wealthy German-Jewish section. He became involved in the motion picture industry when in 1903 his cousin, Max Goldstein approached him for a loan. Mitchell Mark needed investors in order to expand his chain of similar theaters that begun in Buffalo, New York with Edisonia Hall. The arcade salon was to feature Thomas Edison's marvels: phonographs, electric lights and moving pictures. Zukor not only gave Goldstein the money but insisted on forming a partnership to open another one. Another partner in the venture was Marcus Loew.
In 1912, Adolph Zukor established Famous Players in Famous Plays as the American distribution company for the French film production Les Amours de la reine Élisabeth starring Sarah Bernhardt. The following year he obtained the financial backing of the Frohman brothers, the powerful New York City theatre impresarios. Their primary goal was to bring noted stage actors to the screen and they created the Famous Players Film Company that produced The Prisoner of Zenda (1913). The studio evolved into Famous Players-Lasky and then Paramount Pictures, of which he served as president until 1936 when he was elevated to chairman of the board. He revolutionized the film industry by organizing production, distribution, and exhibition within a single company.
Zukor was also an accomplished director and producer. He retired from Paramount Pictures in 1959 and thereafter assumed Chairman Emeritus status, a position he held up until his death at the age of 103 in Los Angeles.
Zukor Adolf (Zukor, Adolph) (Ricse, 1873. január 7. - Los Angeles, 1976. június 10.) producer, a Paramount Pictures filmvállalat alapítója, a hollywoodi filmgyártás egyik létrehozója.

Falusi zsidó szatócs családjában született. Mátészalkán elvégzett 4 polgárit, majd Abaújszántóra került inasnak Blau Herman vegyeskereskedésébe. 15 éves korában (1888) gondolt egy merészet, és kezébe vette a vándorbotot.
Noha a zsebében mindössze pár dollár árválkodott, meg sem állt Amerikáig. Előbb egy szőrméshez szegődött, később önállósította magát és szűcsműhelyt nyitott. 20 éves korában (1893) látott egy filmet és azonnal megérezte benne az üzleti lehetőséget. Nem a művészet érdekelte, hanem a pénzcsinálás, a vállalkozás öröme és kockázata.
1904-ben betársult egy filléres bódéba, ahol három perces mozidarabokat lehetett megtekinteni egy penny bedobása fejében. Marcus Loew-vel, a későbbi mozimogullal szövetkezve hálózatot épített ki, s arra törekedett, hogy az új találmány iránti érdeklődést maximálisan kielégítse. A piacon azonban a korai nagy társaságokból alakult tröszt diktált, Zukornak tehát "robbantania" kellett. A szerencse az Erzsébet királynő képében sietett a segítségére. Megvásárolta a Sarah Bernhardt főszereplésével készült francia film forgalmazási jogát, és ezzel 1912-ben a szó szoros értelmében tarolt Amerikában.
A mind magabiztosabb egykori szűcs még ugyanabban az esztendőben megalapította a Famous Players in Famous Plays Company-t, s a büszke cégtáblának megfelelően kiváló erőket szerződtetett igényes regények és színdarabok vászonra viteléhez. Többek között Edwin S. Porter, a tehetséges pionírok egyike rendezett számára, csillagai között pedig Mary Pickford, az első igazi sztár is ott tündökölt.

1914-ben Zukor már évi 30 film készítésére képes csapatot verbuvált, megnyílt a Broadwayn 3500 személyes mozipalotája, a Standard. Los Angeles külvárosában, Hollywoodban kibérelte egy narancsfarm gazdasági épületét, ott rendezte be az első stúdiót. Hamarosan csapatostól kéredzkedtek hozzá a népszerű szerepjátszók. Az ő "istállójából" került ki ekkor, ill. a fölemelkedés esztendeiben Douglas Fairbanks, John Barrymore, Pola Negri, Gloria Swanson, Clara Bow, Adolphe Menjou, Rudolph Valentino, Gary Cooper és a többi élő legenda. Bevezette a kizárólagosságot: színészei más cégek számára nem dolgozhattak.
Zukor cége 1916-ban egyesült Jesse L. Lasky Feature Film Company nevű gyárával. Az óriási tekintéllyel rendelkező ex-magyart választották elnökké. A birodalom megkoronázását a forgalmazás megkaparintása jelenthette. Erre is született stratégia. William Hodkinson rendelkezett a legtöbb mozidarab vetítési jogával. Zukor először felajánlotta neki a fúziót, de az elutasítástól sem jött zavarba: annak rendje és módja szerint megbuktatta vetélytársát és megvalósította elképzelését. Így kezdődött 1916-ban a Paramount Pictures krónikája.
A birodalom és vezére uralkodott a filmszakmában, de a virágzás nem tart(hat)ott örökké. 1932-ben a könyvek 21 millió dolláros deficitet mutattak.
A hosszabb szünet utáni újjászervezéstől kezdve a cég a Paramount Pictures Inc. nevet viselte. Barney Balaban lett az új vezető, ám az alapítónak sem kötöttek útilaput a talpára: az igazgatótanács elnökeként továbbra is bejárhatott hivatalába.
Az 1940-es évek végén a televíziót akarta az ellenőrzése alá vonni. Szövetkezett az ABC (American Broadcasting Company) tévétársasággal, ami nem kis hatalmat és befolyást jelentett.
1966-ban a stúdió a Gulf and Western Industries nevű konszernbe olvadt. Adolph Zukor a "szép új világon" is rajta tarthatta a szemét, tiszteletbeli elnökként fürödhetett a népszerűségben.
1949-ben életművéért Oscar-díjat kapott. Századik születésnapját világraszóló külsőségek között ünnepelték meg.

Marc Chagall

Marc Chagall (7 July 1887 – 28 March 1985), was a Russian Jewish artist associated with several key art movements and was one of the most successful artists of the twentieth century. He forged a unique career in virtually every artistic medium, including paintings, book illustrations, stained glass, stage sets, ceramics, tapestries and fine art prints. Chagall's haunting, exuberant, and poetic images have enjoyed universal appeal, and art critic Robert Hughes called him "the quintessential Jewish artist of the twentieth century."
As a pioneer of modernism and one of the greatest figurative artists of the twentieth century, Marc Chagall achieved fame and fortune, and over the course of a long career created some of the best-known and most-loved paintings of our time. According to art historian Michael J. Lewis, Chagall was considered to be “the last survivor of the first generation of European modernists.” For decades he “had also been respected as the world’s preeminent Jewish artist.” He also accepted many non-Jewish commissions, including a stained glass for the cathedrals of Reims and Metz, a Dag Hammarskjold memorial at the United Nations, and the great ceiling mural in the Paris Opera.
His most vital work was made on the eve of World War I, when he traveled between St. Petersburg, Paris, and Berlin. During this period he created his own mixture and style of modern art based on his visions of Eastern European Jewish folk culture. He spent his wartime years in Russia, and the October Revolution of 1917 brought Chagall both opportunity and peril. He was by now one of the Soviet Union's most distinguished artists and a member of the modernist avante-garde. He founded the Vitebsk Arts College, which was considered the most distinguished school of art in the Soviet Union. However, "Chagall was considered a non-person by the Soviets because he was Jewish and a painter whose work did not celebrate the heroics of the Soviet people." As a result, he soon moved to Paris with his wife, never to return.[2]
He was known to have two basic reputations, writes Lewis - as a pioneer of modernism, and as a major Jewish artist. He experienced modernism’s golden age in Paris, where “he synthesized the art forms of Cubism, Symbolism, and Fauvism, and the influence of Fauvism gave rise to Surrealism.” Yet throughout these phases of his style "he remained most emphatically a Jewish artist, whose work was one long dreamy reverie of life in his native village of Vitebsk." [2] “When Matisse dies,” Pablo Picasso remarked in the 1950s, “Chagall will be the only painter left who understands what color really is.”

Marc Chagall was born in Liozno, near Vitebsk, now in Belarus, the eldest of nine children in a close-knit Jewish family led by his father Khatskl (Zakhar) Shagal, a herring merchant, and his mother, Feige-Ite. This period of his life, described as happy though impoverished, appears in references throughout Chagall's work. The family home on Pokrovskaya Street is now the Marc Chagall Museum.

He began studying painting in 1906 with a local artist, Yehuda Pen. In 1907, he moved to St. Petersburg. There he joined the school of the Society of Art Supporters and studied under Nikolai Roerich. It was here that he was exposed to experimental theater and the work of such artists as Gauguin.[5] From 1908-1910 Chagall studied under Leon Bakst at the Zvantseva School of Drawing and Painting.
This was a difficult period for Chagall; at the time, Jewish residents were only allowed to live in St. Petersburg with a permit, and the artist was jailed for a brief period for an infringement of this restriction. Despite this, Chagall remained in St. Petersburg until 1910, and regularly visited his home town where, in 1909, he met his future wife, Bella Rosenfeld.
After gaining a reputation as an artist, Chagall left St. Petersburg to settle in Paris to be near the burgeoning art community in the Montparnasse district, where he developed friendships with such avant-garde luminaries as Guillaume Apollinaire, Robert Delaunay, and Fernand Léger. In 1914, he returned to Vitebsk and, a year later, married his fiancée, Bella. While in Russia, World War I erupted and, in 1916, the Chagalls had their first child, a daughter named Ida.
Chagall became an active participant in the Russian Revolution of 1917. Although the Soviet Ministry of Culture made him a Commissar of Art for the Vitebsk region, where he founded Vitebsk Museum of Modern Art and an art school, he did not fare well politically under the Soviet system. "Chagall was considered a non-person by the Soviets because he was Jewish and a painter whose work did not celebrate the heroics of the Soviet people."[6] He and his wife moved back to Paris in 1922.
During this period, Chagall wrote articles, poetry and his memoirs (in Yiddish,) which were published mainly in newspapers (and only posthumously in book-form). Chagall became a French citizen in 1937.
With the Nazi occupation of France during World War II and the deportation of Jews, the Chagalls fled Paris, seeking asylum at Villa Air-Bel in Marseille, where the American journalist Varian Fry assisted in their escape from France through Spain and Portugal. In 1941, the Chagalls settled in the United States where he lived until 1948 (his wife Bella died in 1944.)
His wife Bella, who appears in many of his paintings, bore him one child, Ida and then died on September 2, 1944. Bella and Ida appeared in many of his early and most famous paintings. In 1945, he began a relationship with his housekeeper Virginia Haggard McNeil, with whom he had a son, David. In the 1950s, they moved to a villa in Provence. [7] Virginia left him in 1952, and Chagall married Valentina Brodsky (whom he called "Vava").

Chagall had a complex relationship with Judaism. On the one hand, he credited his Russian Jewish cultural background as being crucial to his artistic imagination. But however ambivalent he was about his religion, he could not avoid drawing upon his Jewish past for artistic material. As an adult, he was not a practicing Jew, but through his paintings and stained glass, he continually tried to suggest a more "universal message," using both Jewish and Christian themes.

He traveled several times to Greece and visited Israel in 1957. During this time, he rediscovered a free and vibrant use of color. His works of this period are dedicated to love and the joy of life, with curved, sinuous figures. He also began to work in sculpture, ceramics, and stained glass.
In a recent book review of Chagall's biography, author Serena Davies writes, "By the time he died in France in 1985 - the last surviving master of European modernism, outliving Joan Miró by two years - he had experienced at first hand the high hopes and crushing disappointments of the Russian revolution, and had witnessed the end of the Pale, the near annihilation of European Jewry, and the obliteration of Vitebsk, his home town, where only 118 of a population of 240,000 survived the Second World War."
She later adds that the book "leaves us finally with an image of a man who came from nowhere to achieve world-wide acclaim. Yet his fractured relationship with his Jewish identity - he was physically divorced from his homeland, and he wasn't a practising Jew - was unresolved and tragic. He would have died with no Jewish rites, had not a stranger stepped forward and said the kaddish, the Jewish prayer for the dead, over his coffin."

Chagall took inspiration from Belarusian folk-life, and portrayed many Biblical themes that reflected his Jewish heritage. In 1950 he began experimenting with graphic mediums. After meeting with Fernand Mourlot, he often visited Mourlot Studios where he eventually produced close to a thousand different lithographic editions. With the assistance of Charles Sorlier, a master printer working at Mourlot, he spent 30 years exploring the graphic medium that most lends itself to color representation. Charles Sorlier also became one of his closest friends, assistant and counsel until the day of his death.
Chagall's artworks are difficult to categorize. Working in the pre-World War I Paris art world, he was involved with avant-garde currents, however, his work was consistently on the fringes of popular art movements and emerging trends, including Cubism and Fauvism, among others. He was closely associated with the Paris School and its exponents, including Amedeo Modigliani.
Abounding with references to his childhood, Chagall's work has also been criticized for slighting some of the turmoil which he experienced. He communicates happiness and optimism to those who view his work strictly in terms of his use of highly vivid colors. Chagall often posed himself, sometimes together with his wife, as an observer of a colored world like that seen through a stained-glass window. Some see The White Crucifixion, which is rich with intriguing detail, as a denunciation of the Stalin regime, the Nazi Holocaust, and the oppression of Jews in general.

After the Bolshevik Revolution, the Russian Jewish theater became a catalyst for modernist experimentation. Chagall and other artists were hired to produce theater sets and costumes combining Russian folk art with elements of Cubo-Futurism and Constructivism.

In the 1960s and 1970s, Chagall engaged in a series of large-scale projects involving public spaces and important civic and religious buildings. For example, 200,000 visitors a year visit St. Stephen’s cathedral in Mainz, Germany. "Tourists from the whole world pilgrim up St. Stephen’s Mount, to the glowing blue stained glass windows by the artist Marc Chagall," states the city's web site. "St. Stephen’s is the only German church for which the Jewish artist Marc Chagall (1887 - 1985) created windows."

The website also states, “The colours address our vital consciousness directly, because they tell of optimism, hope and delight in life”, says Monsignor Klaus Mayer, who imparts Chagall’s work in mediations and books. He established contact with Chagall in 1973, and succeeded in persuading the “master of colour and the biblical message” to set a sign for Jewish-Christian attachment and international understanding in the east chancel. In 1978, the first Chagall window by the then 91-year-old artist was fitted. A further eight followed, six for the east chancel and three in the transept."[10]
In 1960, he created stained glass windows for the synagogue of the Hadassah Ein Kerem hospital in Jerusalem. During the Six-Day War the hospital came under severe attack, placing Chagall's work under threat. In response to this, Chagall wrote a letter from France stating "I am not worried about the windows, only about the safety of Israel. Let Israel be safe and I will make you lovelier windows." Luckily, most of the panels were removed in time, with only one sustaining severe damage. In 1973, Israel issued a series of stamps featuring the Chagall windows, which depict the Twelve tribes.

The U.N. public lobby has a stained-glass window designed by Chagall and was a gift from United Nations as well as Marc Chagall himself. It was presented in 1964 as a memorial to Dag Hammarskjold, the second Secretary-General of the UN, and fifteen other people who died with him in a plane crash in 1961.
The U.N. website describes the stained glass a "memorial, which is about 15 feet wide and 12 feet high, contains several symbols of peace and love, such as the young child in the center being kissed by an angelic face which emerges from a mass of flowers. On the left, below and above motherhood and the people who are struggling for peace are depicted. Musical symbols in the panel evoke thoughts of Beethoven's Ninth Symphony, which was a favourite of Mr. Hammarskjold's.".

Chagall also designed tapestries which were woven under the direction of Yvette Cauquil-Prince, who also collaborated with Picasso. These tapestries are much rarer than his paintings, with only 40 of them ever reaching the commercial market. [12]Chagall designed three tapestries for the state hall of the Knesset in Israel, along with 12 floor mosaics and a wall mosaic.

In 1930, Chagall was commissioned to do a series of Bible prints by Parisian art dealer Ambroise Vollard. Chagall spent three months in Palestine to paint preparatory gouaches. He completed 66 of the plates by 1939, and returned to the project 13 years later, after the Holocaust. These hand-colored etchings, completed in 1956, illustrated scenes from the Old Testament in Chagall's unique style.
Like Picasso, Chagall worked on ceramics. However, none of Chagall's pieces were made into editions and they are exceedingly rare and can be seen in only a few museums throughout the world.

Chagall's work is housed in a variety of locations, including the Palais Garnier (the old opera house), the Chase Tower Plaza of downtown Chicago, the Metropolitan Opera, the Metz Cathedral, Notre-Dame de Reims, the Fraumünster abbey in Zürich, Switzerland, the Church of St. Stephan in Mainz, Germany and the Biblical Message museum in Nice, France, which Chagall helped to design.
The only church in England with a complete set of Chagall window-glass is located in the tiny village of Tudeley, in Kent, England. Chagall painted 12 colorful stained-glass windows in Hadassah Hospital Ein Kerem in Jerusalem, with each frame depicting a different tribe. In the United States, the Union Church of Pocantico Hills contains a set of Chagall windows commemorating the prophets, which was commissioned by John D. Rockefeller, Jr..
At the Lincoln Center in New York City, Chagall's huge murals, The Sources of Music and The Triumph of Music, are installed in the lobby of the new Metropolitan Opera House, which opened in 1966. Also in New York, the United Nations Headquarters has a stained glass wall of his work. In 1967 the UN commemorated this artwork with a postage stamp and souvenir sheet.
In 1973, the Musée National Message Biblique Marc Chagall (Chagall Museum) opened in Nice, France. The museum in Vitebsk which bears his name was founded in 1997, in the building where his family lived, although, prior to his death, years before the fall of the Soviet Bloc, Chagall was persona non grata in his homeland. The museum has only copies of his work.
In 2007, an exhibition of his work, “Chagall of Miracles,” at Il Complesso del Vittoriano, included the Red Jew (1915), Above the City (1914-1918), Composition with Circles and Goat (1920), and The Fall of the Angel (1923-1947). Despite the fact that he was a Jew, he employed Christian iconography. He was also a dreamer whose works touched on the harsh realities of war and persecution. The works in this exhibition highlighted these aspects of Chagall's work.

In the movie Star Trek VI: The Undiscovered Country, a print of Chagall's Adam and Eve is displayed on one of the walls of Spock's Enterprise ship quarters. When asked, he explains that the image is a philosophical reminder to him that all things must eventually end. Also, in the song "Painting by Chagall" by The Weepies.

Marc Chagall (Moise Zaharovics Sagalov, másként Moishe Segal, oroszul: Марк Захарович Шагал, Мойше Хацкелевич Сегалов) (Vityebszk, Oroszország, 1887. július 7. – Saint-Paul de Vence, Franciaország, 1985. március 28.) belorusz–zsidó származású honosított francia festőművész, a modern festészet egyik legkiemelkedőbb alakja.

Apja heringkereskedő, anyja eladó volt Vityebszkben. Életének e szakaszára mint szegény, de boldog időszakra utal a későbbi műveiben. 1906-ban kezdett festészetet tanulni Yehuda Penn, egy helybeli művész keze alatt, majd néhány hónappal később, 1907-ben Szentpétervárra költözött és különböző iskolákban festészetet tanult. Nyikoláj Rörich (Николай Рёрих) volt a mestere a Művészettámogatók Társaságának iskolájában, ahol találkozhatott minden festészeti iskola és stílus képviselőjével. 1908 és 1910 között a Zvanceva magániskolában Leon Bakst volt a mestere. 1910-ig élt Szentpéterváron, ahol zsidók csak engedéllyel tartózkodhattak, egyszer egy rövid időre bebörtönözték. Rendszeresen visszalátogatott szülőfalujába, ahol 1909-ben megismerkedett későbbi feleségével, Bella Rosenfelddel, egy jómódú ékszerész lányával. 1910–1914 között támogatója, Vinaver ösztöndíjának köszönhetően Párizsban élt, a Montparnasse közelében. Barátja lett – többek között – Guillaume Apollinaire, Robert Delaunay és Fernand Léger. Részt vett a Sturm 1914-es berlini kiállításán, és azonnal ismert festővé vált. Visszatért Vityebszkbe, és 1915-ben feleségül vette menyasszonyát, Bellát, akitől 1916-ban lánya született, Ida.
Az első világháborúban katonáskodott. 1917-ben a Párizsból ismert Lunacsarszkij Vityebszk kerület művészeti népbiztosává nevezte ki. A politizálás nem tetszett neki, így 1919-ben már Moszkvában dolgozott, az Állami Zsidó Színháznál, majd 1923 őszén a családjával Párizsba költözött. 1937-ben megkapta a francia állampolgárságot. A náci megszállás elől egy ideig Marseille-ben rejtőztek, majd Spanyolországon és Portugálián át Amerikába menekültek. 1941 és 1947 között New Yorkban élt. 1944. szeptember 2-án meghalt felesége, szeretett társa, alkotásainak visszatérő alakja. 1946-ban visszatért Európába, és 1949-ben a franciaországi Vence-ban telepedett le. Életének ezen intenzív szakaszában újra felfedezte az élénk, vibráló, életteli színeket; az alkotásai témáit a szerelem és az életöröm adta. Ekkor kezdett el foglalkozni szobrászattal, kerámiával, üvegfestéssel. 1952-ben újra megnősült, felesége Valentina Brodsky lett. Többször utazott Görögországba és Izraelbe. 1960-ban alkotta a jeruzsálemi Hadassa egyetemi klinika zsinagógájának üvegablakait.
1973-ban Nizzában megnyílt a Musée National Message Biblique Marc Chagall (Chagall Múzeum). A nevét viselő vityebszki múzeumot csak 1997-ben alapították, az egykori lakóházában – a szovjet időkben Chagall nemkívánatos személy volt. Itt csupán műveinek másolata látható.

Chagall nem sorolható be a századeleji avantgárd egyik irányzatába sem. Ugyanakkor hatása kétségtelenül nagy volt mind a szürrealistákra, mind az expresszionistákra.
Emlékképeket, bensőjén átszűrt meseszerű fantáziavilágot, és nem a látható valóságot ábrázolta. Műveiben a szereplő emberek, állatok, tárgyak szimbolikus értelműek. Életműve elsősorban ifjúsága emlékeiből táplálkozik, Vityebszk zsidónegyedének rituális életéből, a szegénység vidám, szomorú költészetéből.
Művészetét általában három szakaszra bontják. Az első az 1907–10 közötti korszak, amelyben tematikáját sötét színekkel, hagyományos eszközökkel jeleníti meg. 1911-től a kubista térarchitektúra és a modern színelmélet szabályai szerint ábrázol. Az 1930-as évektől pedig jelképei (szárnyas óra, gyertyatartó, szerelmespár, kecske, hal, …) minden formai kötöttség nélküli szabadsággal, ugyanakkor lelki viharokkal telve kerülnek a képre.

David O. Selznick

David O. Selznick, born David Selznick (May 10, 1902–June 22, 1965), was one of the iconic Hollywood producers of the Golden Age. He is best known for producing the epic blockbuster Gone with the Wind (1939) which earned him an Oscar for Best Picture. Not only did Gone with the Wind gross the highest amount of money at the box office of any film ever (adjusted for inflation), but it also won seven additional Oscars and two special awards. Selznick also won the Irving G. Thalberg Memorial Award that same year. He would make film history by winning the Best Picture Oscar a second year in a row for Rebecca (1940).

Selznick was born to a Jewish family in Pittsburgh, Pennsylvania, the son of silent movie distributor Lewis J. Selznick and Florence A. (Sachs) Selznick.
David O. Selznick's real name was simply David Selznick. It is sometimes claimed that the "O" stands for Oliver, but, in fact, the initial was an invention of his. The book Memo from David O. Selznick[1] starts with this autobiographical memoir:
I have no middle name. I briefly used my mother's maiden name, Sachs. I had an uncle, whom I greatly disliked, who was also named David Selznick, so in order to avoid the growing confusion between the two of us, I decided to take a middle initial and went through the alphabet to find one that seemed to me to give the best punctuation, and decided on "O".
Alfred Hitchcock made subtle reference to this in North by Northwest (1959), where Cary Grant's character Roger Thornhill uses the monogram ROT and says the O stands for "nothing". Hitchcock also had the villain of Rear Window, played by Raymond Burr, made up to look like Selznick.
He studied at Columbia University and worked as an apprentice in his father's company until his father went bankrupt in 1923. In 1926, Selznick moved to Hollywood and with his father's connections, got a job as an assistant story editor at Metro-Goldwyn-Mayer. He left MGM for Paramount Pictures in 1928, working there until 1931 when he joined RKO as Head of Production. His years at RKO were fruitful and he guided many notable films there, including A Bill of Divorcement (1932), What Price Hollywood (1932) and King Kong (1933). While at RKO, he also gave George Cukor his big directing break. In 1933 he returned to MGM to establish a second prestige production unit to parallel that of Irving Thalberg who was in poor health. His blockbuster classics included Dinner at Eight (1933), David Copperfield (1935), Anna Karenina (1935) and A Tale of Two Cities (1935).

Despite his successes at MGM, Paramount Pictures, and RKO Pictures, Selznick was restless. He longed to be an independent producer and establish his own studio. In 1935 he realized that goal by forming Selznick International Pictures and distributing his films through United Artists. His successes continued with classics such as The Garden of Allah (1936), The Prisoner of Zenda (1937), A Star Is Born (1937), Nothing Sacred (1937), The Adventures of Tom Sawyer (1938), The Young in Heart (1938), Made for Each Other (1939), Intermezzo (1939) and, of course, his magnum opus, Gone with the Wind (1939). Beginning with The Garden of Allah, Selznick became an early champion of the three-strip Technicolor process, using it in a number of his productions. In 1940, he produced his second Best Picture Oscar winner in a row, Rebecca, the first Hollywood production for British director Alfred Hitchcock. Selznick had brought Hitchcock over from England, launching the director's American career. Rebecca was Hitchcock's only film to win Best Picture.

After Rebecca, Selznick closed Selznick International Pictures and took some time off. His business activities included loaning out to other studios for large profits the high-powered talent he had under contract including Hitchcock, Ingrid Bergman, Vivien Leigh and Joan Fontaine. He also developed film projects and sold the packages to other producers. In 1944 he returned to producing pictures with the huge success Since You Went Away, which he wrote. He followed that with the classic Spellbound (1945), as well as Portrait of Jennie (1948). In 1949, he co-produced the memorable Carol Reed picture The Third Man.
After Gone with the Wind, Selznick spent the rest of his career trying to top that landmark achievement. The closest he came was with Duel in the Sun (1946) featuring future wife Jennifer Jones in the role of the primary character Pearl. With a huge budget, the film is renowned for its stellar cast, its sweeping cinematography and for causing all sorts of moral upheaval because of the then risqué script written by Selznick. And though it was a troublesome shoot with a number of directors, the film would turn out to be a major success. The film was the second highest grossing film of 1947 and turned out to be the first movie that Martin Scorsese would see, inspiring the director's career.
"I stopped making films in 1948 because I was tired", Selznick later wrote. "I had been producing, at the time, for twenty years . . . . Additionally it was crystal clear that the motion-picture business was in for a terrible beating from television and other new forms of entertainment, and I thought it a good time to take stock and to study objectively the obviously changing public tastes . . . . Certainly I had no intention of staying away from production for nine years."[2] Selznick spent most of the 1950s obsessing about nurturing the career of his second wife Jennifer Jones. His last film, the big budget production A Farewell to Arms (1957) starring Jones and Rock Hudson, was ill received. But in 1954, he ventured successfully into television, producing a two hour extravaganza called Light's Diamond Jubilee, which, in true Selznick fashion, made TV history by being telecast simultaneously on all four TV networks -- CBS, NBC, ABC, and DuMont.

Selznick married Irene Gladys Mayer, daughter of MGM mogul Louis B. Mayer, in 1930. They separated in 1945 and divorced in 1948.[3] They had two sons, Daniel Selznick and Jeffrey Selznick. He became interested in actress Jennifer Jones, who was then married to actor Robert Walker, and persuaded her to divorce him; he married her in 1949. They had one daughter, Mary Jennifer Selznick, who committed suicide in 1976. Selznick's brother Myron Selznick became one of the most powerful agents in Hollywood, defining the profession for those that followed. He died in 1944.

Selznick died in 1965 following several heart attacks, and was interred in the Forest Lawn Memorial Park Cemetery in Glendale, California.

In addition to his stellar filmography, Selznick had a keen instinct for new talent and will be remembered for introducing American movie audiences to Fred Astaire, Katharine Hepburn, Ingrid Bergman, Vivien Leigh, Louis Jourdan, and Alfred Hitchcock. Selznick continued to be a larger-than-life Hollywood presence right up to the end of his life. A fascinating study in contrasts, this passionate, creative, obsessive product of the motion picture business remains an integral part of film-making history.
Despite his brilliance and undoubtable dedication to film-making, Selznick is considered to be the stereotypical version of the film producer to whom his modern equivalents are often compared — one who constantly interfered with the creative process of film-making and earned as many enemies as friends. Alfred Hitchcock, whose film Spellbound was edited on Selznick's insistence, grew resentful of his nature and decided to produce his own films from Notorious onwards. Selznick also battled with Carol Reed during the production of The Third Man and edited the film for its American release. Perhaps the most famous example of his interference was during the production of Powell and Pressburger's Gone to Earth starring his wife Jennifer Jones. After production, Selznick disliked the film and removed almost an entire third of it for its American release, under the title The Wild Heart. Selznick lost a court case with Powell & Pressburger to control all versions of the film but he retained control of the American release so he proceeded to cut and change various sections back in Hollywood.
However, it is generally conceded that had Selznick not been such a meddlesome perfectionist, his best films would not have been the masterpieces they were. One memorable example, revealed in the book Memo From David O. Selznick, concerned the 1940 film Rebecca. When he was submitted the screenplay for approval, Selznick was shocked to discover that Alfred Hitchcock, the film's director, had allowed Daphne du Maurier's original novel to be changed so that it was virtually unrecognizable, even to the point of introducing unnecessarily comic scenes not in the book. The furious Selznick wrote Hitchcock a blistering memo, and forced Hitchcock to remain faithful to the novel.
For his contribution to the motion picture industry, David O. Selznick has a star on the Hollywood Walk of Fame at 7000 Hollywood Blvd., in front of the historic Hollywood Roosevelt hotel.
David O. Selznick (Pittsburgh, Pennsylvania, 1902. május 10. – Hollywood, 1965. június 22.) amerikai producer.

Selznick egy tehetős pennsylvaniai zsidó családban született. Apja, Lewis J. Selznick némafilm forgalmazó volt. David a Columbia egyetemen folytatott tanulmányokat, miután az apja 1920-ban abbahagyta a filmgyártást. Miután L. J. Selznick 1915-ben távozott a World Film Company-ből független filmes lett. Távozásakor leendő cégéhez csábította a WFC akkori legnagyobb sztárját, Clara Kimball Young-ot. A Selznick Pictures akkoriban ezzel a lépésével vette fel a mozisikerekért folyó küzdelmet. Davidnek apja révén jóval könnyebb volt filmes álláshoz jutnia. A család idősebb fia, Myron Selznick szintén producer volt, aki később az egyik legsikeresebb hollywoodi ügynök lett. Miután a producer család 1926-ban Hollywoodba költözött, David rövidesen a Metro-Goldwyn-Mayer alkalmazásába kerültt, ahol Louis B. Meyernél volt társ-producer. Nem sokkal utána Harry Rapf asszisztense lett.
David az MGM után 1927-ben a Paramount Pictureshöz vezetett, ahol az akkori főnök, B.P. Schulberg asszisztenseként és társ-rendezőként dolgozott. Pár évvel később a keleti-parti Paramount Mievezetőjének nevezték ki. Távozása 1931-ben következett be, és innen az RCA-hoz tartozó, RKO Pictures-höz került, ahol produkciós igazgatóként vezette a stúdiót. A cég csakhamar súlyos anyagi problémákkal kezdett küszködni, így David Sarnoff elnök elbocsátotta Selznicket. Az RKO-nál töltött évek alatt készítette el klasszikussá vált King Kong című filmet 1933-ban.
Selznick visszatérése az MGM kötelékébe 1933-ban történt, de már mint alelnök és producer. George Cukor-al a Dinner at Eight és David Copperfield (1935) című filmeket forgatta, a nagy bevételt hozó Két város története (1935), és az Anna Karenina (1935) című produkciókart.

Az MGM-nél akkoriban trónoló „nagy négyes”-be (Hunt Stromberg, Louis B. Mayer, Irving G. Thalberg, Harry Rapf) Selznick csakhamar bekapcsolódottt. A még javában épülő álomvárost a független filmek számára felfűtötték még az olyan új stúdiók, mint Darryl Zanuck Twentieth Century Pictures-sze, a Walter Wanger Productions, és a Merian Cooper vezette Pioneer Pictures. Mikor Selznick végül függetlenné lett, rövid időn belül a többiek fölé emelkedett. Ennek bizonyítéka egyik volt, hogy Cooper csakhamar érdeklődni kezdett Selznick iránt, s később a Pioneer egyesült David cégével, és 1935. október 15-én megalakult a Selznick International Pictures. Ebből az új kohézióból Thalberg sem maradhatott ki, és ő is belpakolt 100.000 dollárt az ígéretesnek tűnő üzletbe. Mellette még Myron Selznick is további 200.000 dollárral erősítette a céget, s így a Selznick International 3 millió dolláros tőkéje már komoly tényezőnek tűnt a mozis piacon. Azonban ebbe a vagyonban David O. Selznick a nvén és a munkáján kívül anyagi juttatást sem tett bele.
Selznick nem sokkal függetlenné válása után egy koloniál stílusú stúdióba költözött. A Mount Vernon-i épület, ahonnan irányította a maga kis birodalmát csakhamar a társaság s egyben filmjeinek védjegye lett. Selznick már innen írt alá nyolc filmre szerződést a United Artists-szal, és jelentette meg filmjeiket. Ezen a cégen keresztül dobta piacra néhány filmjét Samuel Goldwyn, Korda Sándor, Walter Wanger és Walt Disney is. Eme kompánia később tudása és tőkéje legjavát egy szervezetbe olvasztotta, s ennek eredménye lett a Society of Independent Motion Picture Producers (SIMPP). Selznick ezt a társaságot 1941-ben alapította meg, s a fent említett személyek mellett még olyan ismert filmesek foglaltak helyet körülötte, mint Charles Chaplin, Mary Pickford és Orson Welles.
Minekután felállította a S.I.P.-et, David leginkább a United Artists Technicolorral készült filmjeit terjesztette: A kis Lord (1936), Zendai fogoly (1937), Tom Sawyer kalandjai (1938) és nem utolsó sorban az Intermezzót (1939). Selznick ugyan a United Artistsnál több posztot is felügyelt (produceri, gyártási és forgalmazási programot), de nem sokáig tehette mindezt, mert rövid időn belül az alapítókkal nézeteltérése támadt, így otthagyta a stúdiót.
Selznick 1940-ben felszámolta a S.I.P.-et, és megalapította következő cégét, a David O. Selznick Productions.-t. 1942-ben létrehozta a Vanguard Films Inc-t, és négy év elteltével megteremtette a Selznick Releasing Organization-t. Ebben az időszakban maradandó alkotása már kevesebb volt: az egyik ilyen az 1946-os Párbaj a napon Gregory Peck és Jennifer Jones főszereplésével.

A kiváló megfigyelőképességekkel megáldott producer 1939-ben az Intermezzo remake-je kapcsán Hollywoodba csábította a svédeknél már sztárként ünnepelt Ingrid Bergmant. David hét évre szerződtette le vállalatához a színésznőt. A producert igazolja az anyagi bevételek mellett az a tény is, hogy Bergman később három Oscar-díjat nyert. A leleményes filmcézár a hét év alatt mindösszesen két filmet készített vele, és kilenc alkalommal kölcsönadta egyéb filmgyártóknak. Selznickre később ezért neheztelt is másik pénztermelője, Alfred Hitchcock, aki azért volt nyugtalan, mert azt szerette volna, ha Bergman producere végre megtalálná számára a „tökéletes” szerepet. Ez a szerep Ingrid számára 1942-ben érkezett el a világ egyik legismertebb filmjében, a Casablancában. A Casablanca producere, Hal B. Wallis végül úgy vette rá Selznicket, hogy egy film erejéig elengedje el a skandináv szépséget, hogy elküldte hozzá a film két íróját, Philip és Julius Epsteint. A két szerző húsz perc alatt felvázolta a mozi cselekményét, s Selznick csak ezután bólintott rá a színésznő kölcsönadására. Persze a Warner Brotherstől David cserébe az ő filmcsillagjukat, Olivia de Havilland-ot kérte el egy film erejéig. A hűvös, de törékeny Bergman utolsó Selznick-filmje a Forgószél volt, szerződése után Európába utazott, de 1956-ban újból visszatért Hollywoodba, igaz csak egy Oscar-díj átadásra érkezett meg.

Selznick eredetileg azért hozatta át az Hitchcockot a tengerentúlra, hogy az egy filmet készítsen a Titanicról. David, miután nekiállt feltérképezni a forgatásra alkalmas hajókat, csakhamar talált is egyet, a Leviathant, ami egy hajóroncstelepen várta az elmúlást. A terv az volt, hogy a hajót Santa Monica partjaihoz vontatják, ahol a forgatás vége felé elsüllyesztik. Nem sokkal később sajnos a terven merengő tőkéseknek rá kellett döbbenniük, hogy nincs annyi pénz a birtokukban, amennyiből el tudnák készíteni egy ilyen katasztrófafilmet. Mellékesen megjegyzendő, hogy erre az óceánjáróra már brit hajóbontók is igényt tartottak (848 ezer dolláros áron), így végül Selznickék ejtették a tengeri témát. Közel fél évszázaddal később egy szintén nagy álmodozó filmes James Cameron Selznickkel ellentétben nem sajnálta a pénzt álma megvalósításához, s 1997-ben nekilátott minden idők egyik legdrágább filmjének az elkészítéséhez, ami később szintén az egyik legtöbb bevételt hozó produkció lett a mozi történelmében.
Selznick egy olyan mű filmre adaptálásához látott neki, mely minden ponton megállta a helyét: ez volt A Manderley-ház asszonya. A Daphne du Maurier nagysikerű könyvéből készült forgatókönyvet Robert E. Sherwood and Joan Harrison írták, és kellően megtartották az eredeti mű prózaiságát.
A Rebecca tökéletesen passzolt ebbe a korszakba, és Selznick semmit nem bízva a véletlene, áthajóztatott rendezőjének adta a feladatot. A film két főszereplőjének, Laurence Olivier-nek és Joan Fontaine-nek a játéka lenyűgöző, egy alkalommal Selznick például beadta a női főszereplőnek, Joan Fontaine-nek, hogy mindenki utálja őt, és ki akarják túrni a produkcióból, csak hogy jól játsszon el egy jelenetet. Az Elfújta a szélhez hasonlóan, ehhez a filmhez is körített Selznick egy ravasz kis reklámkampányt: a film egyik plakátján például az volt olvasható, hogy: „Mi volt Manderley titka?”
Egy évvel az Elfújta a szél Oscar-esőjét követően a Rebecca ismét hozott egy legjobb filmnek járó trófeát Selznicknek. Az alkotás ezen felül még elnyerte a legjobb operatőrnek járó díjat, viszont olyan jelöltek maradtak díj nélkül, mint Olivier, Fontaine, Anderson.
Selznick rendezőit egyenesen terrorizálta. Ebben az élményben volt része Hitchcocknak is, ám ő nem hagyta magát, és számos alkalommal összevesztek. Az egyik nagyobb összevezsés kettejük között akkor zajlott le, amikor Selznick az utolsó jelenetben az égő házból felszálló füstfelhőkből egy „R” betűt akart formálni. Hitchcock ettől teljesen kiakadt, és végül a párnára hímzett R-rel a rendező győzött. Ez a csata azonban csak átmeneti győzelmet jelentett a rendező számára, mert később, az utómunka során a producer állandó beleszólása a vágásba annyira feldühítette Hitchcockot, hogy a film bemutatását követően szétváltak útjaik.

1945-ös újratalálkozásukig Hitchcock más producerek alatt 1941 és 1944 között öt filmet rendezett más stúdiók számára. A két önfejű filmes újbóli találkozását később ismét a mozi ünnepeként lehet megnevezni. Egymás rigolyáit nehezen elviselve (Hitchcock szerette úgy forgatni a filmet, hogy a vágószobában már csak össze kelljen illeszteni a celluloidot, ami pedig Selznicknek nem tetszett egy esetleges alternatív befejezés elvetése végett) elkészítettek egy minden ízében hitchcocki filmet, az Elbűvölvet. Ez a film ugyan Oscar-díjat eredményezett, ám mindkettejük jelleme összeférhetetlenné tette a későbbi közös munkát. Az idő előrehaladtával Selznicket teljesen lekötötték egyéb munkái (Párbaj a napon, 1946; American Creed, Bergman főszereplésével), Hitchcockot pedig a Forgószél készítése szintén a svéd színésznővel. Selznick és Hitchcock nem élvezték együtt a munkát, s a rendező boldog volt, amikor a Universal Pictures és az RKO Pictures kölcsönkérte igényelte őt egy-egy filmje elkészítésére. A következő hat évben szabadabban végezhette a munkáját, úgy, ahogyan azt ő mindig is szerette volna, és mivel nem szerette, ahogy Selznick folyton beleszól a munkastílusába, megpróbált függetlenként is talpon maradni.
A Forgószelet követően már csak egyszer készítettek egymással filmet: A Paradine-ügyet (1948). A film jogait a producer az MGM-től vette meg abban a reményben, hogy majd egy ütőképes tárgyalótermi drámát tud összehozni Hitchcockkal. A történetből hiába volt közel egy tucatnyi forgatókönyv-változat, a filmet végül besorozták a „Futottak még”-kartotékok közé, hiába volt számos utánvágás és átdolgozás. Selznick ezalatt a forgatáson is folyton neheztelte a rendező munkastílusát. Hitchcock így emlékszik vissza Selznick szavaira: „Sehogyan sem tudok dűlőre jutni a te rejtélyes vágásmódszereddel.”
A Paradine-ügy után Selznick és Hitchcock útjai végleg elváltak. Ezt követően Selznick arra az elhatározásra jutott, hogy megszerzi két brit film forgalmazási jogát: The Fallen Idol-ét (1948) és a Harmadik emberét (1949). Selznicknek ez volt az első olyan projektje, melyet Európában készített. A nagyon borongós hangulatú filmben (melyből Korda Sándor íróként vette ki a részét), egy másik aranypolgár, Orson Welles tette tiszteletét. Welles ezen a hódolatát persze csak a film utolsó harmadában teszi meg, amikor is teljes mivoltában tűnik fel a színen. A film a színészóriás újbóli visszatérése volt a vászonra, s a mozi ezt a szerepet teljes mértékben be is töltötte. A filmet a Brit Filmintézet 1999-ben és 2000-ben a száz legjobb angol film közé választotta. Ami mindenképp figyelemreméltó ebben a krimiben, az a fényképezés. A mindent elfedő sötétség, melyben a szereplők hol előbújnak, hol pedig egyszeriben eltűnnek, mindvégig misztikussá teszi a Bécsbe érkező regényíró halottnak vélt barátjának felkutatását.

1930. április 29-én David elvette Irene Mayert, az MGM főnökének, Louis B. Mayernek lányát. Két fiuk született, Daniel Selznick és Jeffrey Selznick. 1948-ban elváltak, utána számos színésznővel folytatott viszonyt, köztük a Párbaj a napon főszereplőjével, Jennifer Jonesszal. 1949-ben elvette őt feleségül. Egy lányuk született, Mary Jennifer Selznick, aki öngyilkos lett 1975-ben.

Ezt követően Selznick 1954-ben a televízióban debütált. Utolsó, és katasztrofális munkája 1957-ben egy remake, a Búcsú a fegyverektől volt, majd 1958-tól egészen a halála napjáig a Selznick Company Inc. elnöki székéből igazgatta a filmjeit. David O. Selznick 1965. június 22-én szívrohamban halt meg.
Nevét mára nem csak alkotásai, hanem a Producers Guild of Americának köszönhetően 1990 óta egy szobor is megőrzi az utókor számára. A róla elnevezett életműdíjjal az elmúlt évtizedekben olyan nevek váltak a film útjának mérföldköveivé, mint Jerry Bruckheimer, Laura Ziskin, Dino De Laurentiis, Lawrence Gordon, Robert Evans és Brian Grazer.

David Ben-Gurion

David Ben-Gurion (Hebrew: דָּוִד בֶּן-גּוּרְיּוֹן‎, born David Grün on 16 October 1886, died 1 December 1973) was the first Prime Minister of Israel. Ben-Gurion's passion for Zionism, which began early in life, culminated in his instrumental role in the founding of the state of Israel. After leading Israel to victory in the 1948 Arab-Israeli War, Ben-Gurion helped build the state institutions and oversaw the absorption of vast numbers of Jews from all over the world. Upon retiring from political life in 1970, he moved to Sde Boker, where he lived until his death. Posthumously, Ben-Gurion was named one of Time Magazine's 100 Most Important People of the Century.

Ben-Gurion was born in Płońsk, Congress Poland which was then part of the Russian Empire. His father, Avigdor Grün was a lawyer and a leader in the Hovevei Zion movement. His mother, Scheindel, passed away when he was 11 years old.

Ben-Gurion grew up to be an ardent Zionist. As a student at the University of Warsaw, he joined the Marxist Poale Zion movement in 1904. He was arrested twice during the Russian Revolution of 1905. He immigrated to Ottoman Palestine in 1906, shocked by the pogroms and anti-Semitism of life in Eastern Europe, and became a major leader of Poale Zion with Yitzhak Ben-Zvi.
In Palestine, he first worked in agriculture, picking oranges. In 1902 he volunteered with HaShomer, a force of volunteers who helped guard isolated Jewish agricultural communities. In 1912 he moved to Turkey to study law at Istanbul University together with Ben-Zvi and adopted the Hebrew name Ben-Gurion, after the medieval historian Yosef ben Gurion. He also worked as a journalist. In 1915, Ben-Gurion and Ben-Zvi were expelled from Palestine, then under Ottoman rule, for their political activities.
Settling in New York City in 1915, he met Russian-born Paula Munweis. They were married in 1917, and had three children. He joined the British Army in 1918 as part of the 38th Battalion of the Jewish Legion (following the Balfour Declaration in November 1917). He and his family returned to Palestine after World War I following its capture by the British from the Ottoman Empire.

After the death of theorist Ber Borochov, the left-wing and right-wing of Poale Zion split in 1919 with Ben-Gurion and his friend Berl Katznelson leading the right faction of the Labor Zionist movement. In 1920 he assisted in the formation and subsequently became general secretary of the Histadrut, the Zionist Labor Federation in Palestine. In 1930, Poale Zion Right and Ahdut HaAvoda joined forces to create Mapai, the more right-wing Zionist labor party (it was still a left-wing organization, but not as far left as other factions) under Ben-Gurion's leadership. The left-wing of Labour Zionism was represented by Mapam. Labor Zionism became the dominant tendency in the World Zionist Organization and in 1935 Ben-Gurion became chairman of the executive committee of the Jewish Agency for Palestine, a role he kept until the creation of the state of Israel in 1948.
During the 1936–1939 Arab revolt in Palestine, Ben-Gurion instigated a policy of restraint ("Havlagah") in which the Haganah and other Jewish groups did not retaliate for Arab attacks against Jewish civilians, concentrating only on self-defence. In 1937, the Peel Commission recommended partitioning Palestine into Jewish and Arab areas and Ben-Gurion supported this policy. This led to conflict with Jabotinsky who opposed partition and as a result Jabotinsky's supporters split with the Haganah and abandoned Havlagah.
Ben-Gurion had a realistic view of the strong attachment of Palestinian Arabs to the land. In 1938 he said: 'In our political argument abroad we minimize Arab opposition to us. But let us not ignore the truth among ourselves. [...] A people which fights against the usurpation of its land will not tire so easily.'[1] According to Flapan, Ben-Gurion's assessment of Arab feelings led him to emphasize the need to build up Jewish military strength: 'I believe in our power, in our power which will grow, and if it will grow agreement will come...'.[2]
The British 1939 White paper stipulated that Jewish immigration to Palestine was to be limited to 15,000 a year for the first five years, and would subsequently be contingent on Arab consent. Restrictions were also placed on the rights of Jews to buy land from Arabs. After this Ben-Gurion changed his policy towards the British, stating: "Peace in Palestine is not the best situation for thwarting the policy of the White Paper".[3] Ben-Gurion believed a peaceful solution with the Arabs had no chance and soon began preparing the Yishuv for war. According to Teveth 'through his campaign to mobilize the Yishuv in support of the British war effort, he strove to build the nucleus of a "Hebrew army", and his success in this endeavor later brought victory to Zionism in the struggle to establish a Jewish state.'[4]
During the Second World War, Ben-Gurion encouraged Palestine's Jews to volunteer for the British Army. He famously told Jews to "support the British as if there is no White Paper and oppose the White Paper as if there is no war".[5] About 10% of the Jewish population of Palestine volunteered for the British Army, including many women. At the same time Ben-Gurion helped the illegal immigration of thousands of European Jewish refugees to Palestine during a period when the British placed heavy restrictions on Jewish immigration.
In 1946 Ben-Gurion agreed that the Haganah could cooperate with Menachem Begin's Irgun in fighting the British. Ben-Gurion initially agreed to Begin's plan to carry out the 1946 King David Hotel bombing, with the intent of embarrassing (rather than killing) the British military stationed there. However, when the risks of mass killing became apparent, Ben-Gurion told Begin to call the operation off; Begin refused.[6]
Illegal Jewish migration led to pressure on the British to either allow Jewish migration (as required by the League of Nations Mandate) or quit - they did the latter in 1948 on the heels of a United Nations resolution partitioning the territory between the Jews and Arabs.
In September 1947 Ben Gurion reached a status quo agreement with the Orthodox Agudat Yisrael party. He sent a letter to Agudat Yisrael promising that the Shabbat would be Israel's official day of rest, there would be no civil marriages, and the Orthodox sector would be granted autonomy in the sphere of religious education.
Ben Gurion declared the establishment of the State of Israel on 14 May 1948. In the Israeli declaration of independence, he stressed that the new nation would "uphold the full social and political equality of all its citizens, without distinction of race, creed or gender."
During the 1948 Arab-Israeli War Ben-Gurion oversaw the nascent state's military operations. During the first weeks of Israel's independence, he ordered all militias to be replaced by one national army, the Israel Defense Forces (IDF). To that end, Ben-Gurion gave the order to sink on the Altalena, a ship carrying arms purchased by the Irgun. About 16 Irgun fighters were killed in this attack.

Ben-Gurion believed that the sparsely populated and barren Negev desert offered a great opportunity for the Jews to settle in Palestine with minimal obstruction of the Arab population. He set a personal example by choosing to settle in kibbutz Sde Boker at the centre of the Negev and established the National Water Carrier to bring water to the area. He saw the struggle to make the desert bloom as an area where the Jewish people could make a major contribution to humanity as a whole.

As head of the Jewish Agency, Ben-Gurion was de-facto leader of Israel's Jews even before the state was declared. In this position, Ben-Gurion played a major role in the 1948 Arab-Israeli War and the resulting Palestinian exodus. In a study published in 1988 and revisited in 2003 and 2008,[9] Benny Morris studied the events that lead to the Palestinian exodus. Among the different causes, he suggests that Ben Gurion and the Haganah leadership expelled Arab civilians from the area between Jerusalem and Tel-Aviv in March-April 1948 in an effort to remove hostile Palestinian-Arab towns and villages from Jewish controlled areas before the start of the Arab invasion which was expected when the British left in May. In an interview with Ha'aretz in 2003, Morris affirmed that Ben Gurion had probably ordered the expulsion of Palestinians from Lydda and from villages attacked during Operation Hiram in October 1948.

Ben-Gurion led Israel during its War of Independence. He became Prime Minister on 14 May 1948 and would remain in that post until 1963, except for a period of nearly two years between 1954 and 1955. As Premier, he oversaw the establishment of the state's institutions. He presided over various national projects aimed at the rapid development of the country and its population: Operation Magic Carpet, the airlift of Jews from Arab countries, the construction of the National Water Carrier, rural development projects and the establishment of new towns and cities. In particular, he called for pioneering settlement in outlying areas, especially in the Negev.
In 1953 Ben-Gurion announced his intention to withdraw from government and settle in kibbutz Sde Boker, in the Negev. He had a major role in the reprisal operations that lead to the Qibya massacre at the end of 1953. He returned to office in 1955 assuming the post of Defense Minister and later prime minister.
When Ben-Gurion returned to government, Israeli forces responded more aggressively to Palestinian guerilla attacks from Gaza—still under Egyptian rule. The growing cycle of violence led Egypt's President Gamal Abdel Nasser to build up his arms with the help of the Soviet Union. The Israelis responded by arming themselves with help from France. Nasser blocked the passage of Israeli ships through the Red Sea and Suez Canal. In July 1956, America and Britain withdrew their offer to fund the Aswan High Dam project on the Nile and a week later Nasser ordered the nationalization of the French and British controlled Suez Canal.[citation needed] Ben-Gurion collaborated with the British and French to plan the 1956 Sinai War in which Israel stormed the Sinai Peninsula thus giving British and French forces a pretext to intervene in order to secure the Suez Canal. Intervention by the United States and the United Nations forced the British and French to back down and Israel to withdraw from Sinai in return for promises of free navigation through the Red Sea and Suez Canal. A UN force was stationed between Egypt and Israel.
Ben-Gurion stepped down as prime minister for what he described as personal reasons in 1963, and chose Levi Eshkol as his successor. A year later a rivalry developed between the two on the issue of the Lavon Affair. Ben-Gurion broke with the party in June 1965 over Eshkol's handling of the Lavon affair and formed a new party, Rafi which won ten seats in the Knesset. After the Six-Day War, Ben-Gurion was in favour of returning all the occupied territories apart from Jerusalem, the Golan Heights and Mount Hebron.

In 1968, when Rafi merged with Mapai to form the Alignment, Ben-Gurion refused to reconcile with his old party. He favoured electoral reforms in which a constituency-based system would replace what he saw as a chaotic proportional representation method. He formed another new party, the National List, which won four seats in the 1969 election. Ben-Gurion retired from politics in 1970 and spent his last years living in a modest home on the kibbutz.
Ben-Gurion is buried alongside his wife Paula at a site in Midreshet Ben-Gurion in the Negev desert.
1886. október 16-án született a cári Oroszország által irányított lengyelországi Plonskban. Apja az Avigdor Green által alapított modern chéderbe, azaz zsidó elemi iskolába járt.

Ben Guriont ma is hatalmas tisztelet övezi Izraelben. Sokak szerint nélküle nem így alakult volna Izrael első pár évtizede, vagy talán létre sem jött volna Izrael.

Már fiatal korában cionista ifjúsági társaságot alapított. 1904-ben utazott Varsóba, ahol a Poale Zion baloldali cionistákhoz csatlakozott. Itt nyilatkozott először az Ugandában létrehozandó zsidó álam tervével kapcsolatban: minden olyan felvetést ellenzett, ami egy Palesztinán kívüli zsidó állam megalapítását javasolta.

1906-ban alijázott (zarándokolt) Erec Jiszraelbe (Izrael); 1910-ig mezőgazdasági munkásként dolgozott Júdeában, majd északon Galileában. Ugyanebben az évben vett részt a Cion ramlei konferenciáján, ahol egy pártplatformot hoztak létre. Itt már felemelte hangját a Poale Cion programmal szemben, és hangsúlyozta, hogy milyen fontos a Palesztina-központúság. A héber nyelvet részesítette előnyben a jiddissel szemben.

Az 1908-09-es ifjútörök forradalom felkeltette figyelmét, hiszen lehetőséget látott arra, hogy a zsidók is megtalálják helyüket egy modern államrendszerben. 1910-ben Jeruzsálembe költözött, ahol a párt „Az egység” című lapjának szerkesztője lett.

1911-ben Szalonikibe ment, ahol megtanult törökül, valamint helybeli zsidó munkáscsoportokkal épített ki kapcsolatot.

1912. nyarán beiratkozott a konstantinápolyi (ma Isztambul) egyetem jogi karára. Politikai karrierje egyre magasabbra ívelt: részt vett a XI. Bécsi cionista kongresszuson, ahol a vezető testületbe is beválasztották.

Az első világháború kitörésekor – félve a Palesztinából való kiutasítástól –, felvette az ottomán állampolgárságot. Erre bíztatta a palesztinai zsidó közösség többi polgárát is. Hiába, mert mindez nem sokat segített rajta, mivel Ahmed Jamal, a palesztinai és szíriai csapatok parancsnoka kijelentette, hogy a Poale Cion programja szemben áll az Ottomán Birodalom érdekeivel – Guriont tehát hamarosan száműzték.

Alexandriában találkozott Yosef Trumpeldorsal és Vladimír Jabotinskyvel, akik zsidó menekültek közül igyekeztek hadsereget toborozni a törökök ellen. Gurion a szervezkedés ellenében foglalt állást.

1918. elején javasolta, hogy szervezzenek az USA-ban zsidó légiót, mely a brit hadsereg kötelékében harcol az ekkor már csak részben török uralom alatt álló Palesztinában. Maga is jelentkezett, így visszatérhetett Palesztinába.

1919-ben létrejött az új munkáspárt, az Achdut Haavoda, aminek létrehozásában Ben Gurion is aktívan részt vett.

1921 és 1935 között főtitkára volt az általa is alapított Hisztadrut szakszervezetnek. 1930-ban egyesült az Achdut Ha’avoda és a Hapoel Hacair, amiből létrejött a Mapai, vagyis az Erec Jiszraeli Munkások Pártja, melynek Gurion lett a vezetője.

Tisztségében “kétfrontos” harcot kellett vívnia: egyfelől saját pártjának baloldali szélsőségeivel, a dogmatikus marxistákkal, akik a proletárforradalmat hirdették, másfelől pedig a jobboldali cionistákkal, és azok radikális elképzeléseivel. Ben Gurion mindig síkra szállt azért, hogy csak zsidók végezhessenek fizikai munkát Palesztinában, ugyanakkor az osztályharcot nem tartotta alkalmazható eszköznek addig, míg ki nem épül a zsidó társadalom teljes vertikuma, illetve osztályviszonyai. Éppen ezért nem utasította el a tőke részvételét az ország felépítésében.

1937-ig, egészen a Peel-féle brit felosztási tervig ellenezte a revizionisták azon cionista mozgalmát, ami a britek ellenében teremtett volna zsidó államot, ugyanakkor lemondott volna Erec Jiszrael zsidó többségéről.

1934. októberében a békülés jegyében megegyezett Vladimír Jabotinsky-val, a revizionisták vezetőjével, de 1935-ben a párt többi tagja azonban referendumban utasította el a megegyezést.

1935 és 1943 között a Jewish Agency executivája, vagyis a Végrehajtó Bizottság elnöke volt Palesztinában. Támogatta a Peel Bizottságnak az ország felosztására vonatkozó javaslatait, ezért 1939-ben részt vett a zsidó delegáció munkájában, a londoni kerekasztal-konferencián.

Ben Guriont mélyen felháborította a britek által létrehozott Fehér Könyv, de a háború kapcsán mégiscsak azt a kijelentést tette, hogy: „úgy kell harcolni az anticionista Fehér Könyv ellen Anglia oldalán, mintha a Fehér Könyv nem is létezne.”

Gurion felismerte, hogy a britek nem akarják végrehajtani a Palesztinai Mandátumot is tartalmazó Balfour-deklaráció határozatait, ezért új céljának a zsidó állam kikiáltását tekintette.
1942-ben egyik megalkotója volt a zsidó államszövetség létrehozását tervbe vevő Biltmore-i Programnak. Mivel a brit munkáspárti kormány a háború után is a Fehér Könyv politikáját akarta folytatni, Ben Gurion jóváhagyta a jisuv vezetőinek britekkel szembeni fegyverkezését, ami a bevándorlás segítését is jelentette. Ekkor ugyanis a jórészt koncentrációs táborokból Palesztinába menekülő zsidók hajóit visszafordították, vagy a ciprusi táborokba zárták utazóit. Ben Gurion ellenezte az Irgun Cvai Leumi (Écel) és a Lohamei Herut Jiszrael (Lehi) zsidó szervezetek britek ellen irányuló merényleteit, de végül mégis beleegyezett abba, hogy a Hagana jisuv katonai erő a Lehivel és az Écellel együtt brit katonai célpontokat támadjon. Válaszul a britek letartóztatták az Executiva és a Hagana vezetőit, akiket azonban nem sokkal később szabadon engedtek. Ben Gurion több nemzetközi fórumon is bírálta a britek politikáját: például 1946-ban az Angol-Amerikai Vizsgálóbizottság, illetve 1947-ben az UNSCOP előtt (ENSZ Speciális Bizottság Palesztináról - United Nations Special Committee on Palestine).
Többek között Gurion az 1946-os cionista kongresszuson való aktív szereplése miatt szavazták le Chaim Weizmann, a Cionista Világszervezet vezetőjének további kerekasztal-tárgyalások kezdeményezésére vonatkozó javaslatát.

Palesztinába való visszatérése után új feladatának a Hagana felkészítését tartotta, főként a fegyveres arab konfliktusokra. A két nép közötti, és a britekkel szembeni feszültség csúcspontja az 1946. július 22-én a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen elkövetett, 91 halálos áldozatot követelő robbantás volt. Ez nagyban hozzájárult az ENSZ 1947-es közgyűlésére kidolgozott és beterjesztett, Palesztinát érintő rendezési tervhez. A fentiek alapján egy arab és egy izraeli állam jött volna létre, míg Jeruzsálem a konfliktusok elkerülése végett ENSZ-igazgatás alá került volna. Bár a közgyűlés 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta (köztük a későbbi miniszterelnök David Ben Gurion is Izrael nevében), a rendezés azóta sem valósult meg, mivel a nemmel szavazó Arab liga államai nem voltak hajlandók elfogadni a döntést. A szinte azonnal kitört lázongások és összecsapások egy kvázi-polgárháborúba sodorták Palesztinát, melyet a britek (rájuk nézve példátlan) szó nélküli kivonulása, s ezzel az egykori brit gyarmat mintegy magára hagyása teljes anarchiába sodort. Még azon a napon, amikor az utolsó brit katona is hajóra szállt (1948. május 14.), David Ben Gurion kikiáltotta a szabad és független Ciont, azaz Izrael államát, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, kirobbantva az első arab-izraeli háborút. [2]

Ben Gurion lett az ideiglenes kormány miniszterelnöke és védelmi minisztere, valamint ugyanezeket a pozíciókat töltötte be az 1949-ben létrejött kormányban is, egészen az 1953-as decemberi (első) visszavonulásáig, amikor is Sde Bokerban, egy Beer Sevától délre fekvő kibucban telepedett le.

1955. februárjában felkérték, hogy csatlakozzon Mashe Sarett kormányához védelmi miniszterként. 1963. júniusáig a kormány feje és védelmi minisztere lett, ami után végleg visszavonult. Bár a zsidó állam külpolitikáját a védelemnek óhajtotta szentelni, az 1956-os sínai háborúban Izrael agresszorként lépett fel Egyiptommal szemben. Az offenzívát támogatandó, az ötvenes években jó viszonyt épített ki a francia vezetőkkel, illetve a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) kancellárjával, Konrad Adenauerrel is.

1961-ben a Knesszetet (izraeli parlament) feloszlatták. 1963. június 17-én jelentette be lemondását, majd végleg visszavonult Sde Bokerba, mégis aktívan részt vett az izraeli politikai életben. Ben Gurion és szimpatizánsai úgy döntöttek, hogy új pártot alapítanak. Az új párt neve Resimat Poale Jiszrael (Rafi), vagyis Izraeli Dolgozók Listája lett. Pár év múlva a Rafi feloszlott, majd újra egyesült a Mapai-jal. Ben Gurion azonban egyedül, pártonkívüli képviselőként dolgozott tovább a Knesszetben 1973. december 1-jén bekövetkezett haláláig.