2008. augusztus 3., vasárnap

Bob Dylan

Bob Dylan (born Robert Allen Zimmerman, May 24, 1941 in Duluth, Minnesota) is an American singer-songwriter, author, poet and disc jockey, who has been a major figure in popular music for five decades. Much of Dylan's most celebrated work dates from the 1960s, when he became an informal chronicler and a reluctant figurehead of American unrest. A number of his songs, such as "Blowin' in the Wind" and "The Times They Are a-Changin'",[1] became anthems of the anti-war and civil rights movements. His most recent studio album, Modern Times, released on August 29, 2006, entered the U.S. album chart at number one, and that same year was named Album of the Year by Rolling Stone magazine.[2]
Dylan's early lyrics incorporated politics, social commentary, philosophy and literary influences, defying existing pop music conventions and appealing widely to the counterculture. While expanding and personalizing musical styles, he has shown steadfast devotion to many traditions of American song, from folk, blues and country to gospel, rock and roll and rockabilly to English, Scottish and Irish folk music, and even jazz and swing.[3][4]
Dylan performs with the guitar, piano and harmonica. Backed by a changing line-up of musicians, he has toured steadily since the late 1980s on what has been dubbed the "Never Ending Tour." Although his accomplishments as performer and recording artist have been central to his career, his songwriting is generally regarded as his greatest contribution.[5]
During his career, Dylan has won many awards for his songwriting, performing, and recording. His records have earned Grammy, Golden Globe, and Academy Awards, and he has been inducted into the Rock and Roll Hall of Fame, Nashville Songwriters Hall of Fame and Songwriters Hall of Fame. In 1999, Dylan was included in the Time 100: The Most Important People of the Century, and in 2004, he was ranked number two in Rolling Stone magazine's list of "Greatest Artists of All Time."[6] In January 1990, Dylan was made a Commandeur des Arts et des Lettres by French Minister of Culture Jack Lang; in 2000, he was awarded the Polar Music Prize by the Royal Swedish Academy of Music;[7] and in 2007, Dylan was awarded the Prince of Asturias Award in Arts in Spain by the Fundación Príncipe de Asturias. He has been nominated several times for the Nobel Prize in Literature.[8][9][10]
In 2008, Dylan was awarded a Pulitzer Prize Special Citation for his "profound impact on popular music and American culture, marked by lyrical compositions of extraordinary poetic power."[11] Previous recipients of this award include Thelonious Monk and John Coltrane.
Robert Allen Zimmerman (Hebrew name Shabtai Zisel ben Avraham)[13][14][15] was born on May 24, 1941, in Duluth, Minnesota,[16] and raised there and in Hibbing, Minnesota, on the Mesabi Iron Range west of Lake Superior. Research by Dylan’s biographers has shown that his paternal grandparents, Zigman and Anna Zimmerman, emigrated from Odessa in the Russian Empire (now Ukraine) to the United States after the antisemitic pogroms of 1905.[17] Dylan himself wrote in his 2004 autobiography, Chronicles, Vol. 1 (2004), that his paternal grandmother's maiden name was Kyrgyz and her family originated from Istanbul, although she grew up in the Kağızman district of Kars in Eastern Turkey. He also wrote that his paternal grandfather was from Trabzon on the Black Sea coast of Turkey.[18] His mother’s grandparents, Benjamin and Lybba Edelstein, were Lithuanian Jews who arrived in America in 1902.[17]
His parents, Abram Zimmerman and Beatrice "Beatty" Stone, were part of the area's small but close-knit Jewish community. Zimmerman lived in Duluth until age seven. When his father was stricken with polio, the family returned to nearby Hibbing, where Zimmerman spent the rest of his childhood.[19] Abram was recalled by one of Bob's childhood friends as strict and unwelcoming, whereas his mother was remembered as warm and friendly.[20]
Zimmerman spent much of his youth listening to the radio — first to the powerful blues and country stations broadcasting from Shreveport, Louisiana and, later, to early rock and roll.[21] He formed several bands in high school: the first, The Shadow Blasters, was short-lived; but his next band, The Golden Chords, lasted longer playing covers of popular songs. Their performance of Danny and the Juniors' "Rock and Roll Is Here to Stay" at their high school talent show was so loud that the principal cut the microphone off.[22][23] In his 1959 school yearbook, Robert Zimmerman listed as his ambition "To join Little Richard."[24] The same year, using the name Elston Gunnn,[25] he performed two dates with Bobby Vee, playing piano and providing handclaps.[26]
Zimmerman enrolled at the University of Minnesota in September 1959, moving to Minneapolis. His early focus on rock and roll gave way to an interest in American folk music, typically performed with an acoustic guitar. He has recalled, "The first thing that turned me onto folk singing was Odetta. I heard a record of hers in a record store. Right then and there, I went out and traded my electric guitar and amplifier for an acoustical guitar, a flat-top Gibson."[27] In the sleeve notes to his album Biograph, Dylan explained the attraction folk music exerted: "The thing about rock'n'roll is that for me anyway it wasn't enough...There were great catch-phrases and driving pulse rhythms...but the songs weren't serious or didn't reflect life in a realistic way. I knew that when I got into folk music, it was more of a serious type of thing. The songs are filled with more despair, more sadness, more triumph, more faith in the supernatural, much deeper feelings."He soon began to perform at the 10 O'clock Scholar, a coffee house a few blocks from campus, and became actively involved in the local Dinkytown folk music circuit, fraternizing with local folk enthusiasts and occasionally "borrowing" many of their albums.
During his Dinkytown days, Zimmerman began introducing himself as "Bob Dylan." In his autobiography, Chronicles (2004), he wrote, "What I was going to do as soon as I left home was just call myself Robert Allen.... It sounded like a Scottish king and I liked it." However, in reading Down Beat magazine, he discovered there was a saxophonist named David Allyn. Dylan adds, "I'd seen some poems by Dylan Thomas. Dylan and Allyn sounded similar. Robert Dylan. Robert Allyn. The letter D came on stronger."

Bob Dylan (eredeti neve: Robert Allen Zimmerman), (Duluth, Minnesota, USA, 1941. május 24-), amerikai énekes, dalszerző, zenész, költő. Munkásságát gyakran hasonlítják Stephen Foster, Irving Berlin, Woody Guthrie és Hank Williams pályafutásához.
Dylan legismertebb dalai az 1960-as években születtek, amikor az amerikai nyugtalanság krónikása és visszahúzódó vezéralakja lett. Több dala, például a "Blowin' in the Wind" és a "The Times They Are A-Changin'" a háborúellenes és polgárjogi mozgalmak himnuszává vált. Dylan ezután is megőrizte befolyását és népszerűségét; "Love and Theft" című albuma az USA-ban 5., Nagy-Britanniában a 3. lett.
Dalszövegeire hatással volt a politika, a szociális kommentár, a filozófia és az irodalom, így sikeresen szállt szembe a korabeli könnyűzene konvencióival és elnyerte az ellenkultúra tetszését. Míg kitágította és magáévá tette a zenei stílusokat, hatással volt rá többek között a folk, a country, a blues, a rock and roll, a kelta ballada és a jazz.
Dylan gitáron, billentyűs hangszereken és szájharmonikán játszik. Állandóan változó összetételű zenekarával az 1980-as évek vége óta rendszeresen turnézik. Alkalmanként más zenészekkel is együtt játszott, például Paul Simonnal, Tom Pettyvel és Eric Claptonnal. Bár pályájának középpontjában előadói munkássága és albumai állnak, általában mégis dalszerzői tehetségéért rajonganak.

Bob Dylan 1941. május 24-én született a Minnesota állambeli Duluthban, de gyerekkorának nagyobb részét a Felső-tótól északnyugatra fekvő Hibbingben töltötte. Nagyszülei Litvániából, Oroszországból és Ukrajnából kivándorolt zsidók voltak, szülei, Abraham Zimmerman és Beatrice Stone (Beatty) a helyi zsidó közösség tagjai voltak. Hétéves koráig Duluthban élt, ekkor apja paralízist kapott. Ezután a család Beatty szülővárosába, a közeli Hibbingbe költözött. Dylan itt töltötte gyerekkora hátralevő részét.
Zimmerman fiatalkora jelentős részét rádióhallgatással töltötte; először a New Orleans-i blues- és country-adókat hallgatta, később a korai rock and roll keltette fel érdeklődését. Legkorábbi ismert felvételét 1956 karácsonyán készítette: két barátjával egy áruház fülkéjében Carl Perkins, Little Richard, Lloyd Price és mások dalaiból énekeltek részleteket. A középiskolában több zenekart alapított; az első, a The Shadow Blasters hamar feloszlott, de a második, a Golden Chords tartósabbnak bizonyult. A középiskolai tehetségkutató versenyen feldolgozásokat és a Zimmerman által írt "Little Richard" ímű dalt játszották. 1959-ben rövid turnén vett részt Bobby Vee társaságában, Elston Gunnn néven zongorázott.

Zimmerman a középiskolában tehetséges tanuló volt, de nem géniusz; 1959-ben beiratkozott a Minnesotai Egyetemre és Minneapolisba költözött. Érdeklődése a rock and roll iránt alábbhagyott, helyét az amerikai folk vette át, amit általában csak gitárkísérettel játszanak. Gyorsan bekapcsolódott a Dinkytown folkzenei vérkeringésébe, összebarátkozott a többi folkrajongóval és gyakran „kölcsönkérte” lemezeiket. Ebben az időben Zimmerman Bob Dylannek (vagy Dillonnak) kezdte nevezni magát. Krónikák című önéletrajzában azt írja: „Mihelyt eljöttem otthonról, a Robert Allen nevet kezdtem használni...Úgy hangzott, mint egy skót király neve, igazán szerettem.” A Downbeat magazinban rábukkant egy szaxofonosra, akit David Allynnek hívtak. Dylannek tetszett, ahogy Allyn a vezetéknevét írta. Később olvasott Dylan Thomas művei közül néhányat, és választott Robert Allyn és Robert Dylan között: „Nem tudtam dönteni – a D sokkal erősebbnek hangzott.” Végül a Bob mellett döntött, mert a könnyűzenében akkoriban egy rakás Bobby volt (Bobby Vee, Bobby Vinton, Bobby Rydell).
Az első év után Dylan abbahagyta a tanulást, de Minneapolisban maradt és a helyi folkos körökben mozgott, néha pedig Denverbe vagy Chicagóba utazott. 1961 januárjában, amikor Chicagóból jött vissza, meggondolta magát, és New Yorkba utazott, hogy fellépjen és meglátogassa betegeskedő mesterét, Woody Guthrie-t egy new jersey-i kórházban. Először kis klubokban kevés pénzért játszott, de egy kritika után, amit Robert Shelton írt a New York Times-ba, már több elismerést kapott. Shelton lelkesedése Dylan és a Greenwich Village iránt arra sarkallta John Hammondot, hogy megnézze magának a tehetséges énekest. Még az év októberében leszerződtette Dylant a Columbia Recordshoz.

Zenéje, hangja és dalszövegei akkor még mindig nyersek voltak. Fellépései – csakúgy, mint első nagylemeze (Bob Dylan) – nagyrészt ismert folkdalokból, bluesokból és gospelekből, valamint néhány saját dalból álltak. Később Blind Boy Grunt álnéven több mint egy ducat dalt rögzített a Broadside Magazine részére (ami kiadó is volt). 1962 augusztusában Robert Allen Zimmerman elment a New York-i Legfelsőbb Bíróságra, és nevét Robert Dylanre változtatta. 1963-ban megjelent második albuma, a The Freewheelin' Bob Dylan; ekkor kezdte megalapozni dalszerzői és énekesi hírnevét. Leggyakrabban protest dalokat adott elő, stílusára még mindig Guthrie volt a legnagyobb hatással, de hamarosan megtalálta igazi önmagát.
Leghíresebb dala ebből az időből a "Blowin' in the Wind", melynek dallama a "No More Auction Block" című régi rabszolgadalból eredt, szövegét – mely ellenszegül a szociális és politikai status quo-nak – viszont Dylan írta. A dalt később rengetegen felvették, az első nemzetközi sikert Peter, Paul & Mary érte el vele. Dylan hírnevét az aktuális történésekkel foglalkozó dalai alapozták meg, így sokan hajlamosak átsiklani a Freewheelin' keserédes szerelmes dalai ("Don't Think Twice, It's Alright", "Girl From the North Country") és a tréfás, néha szürreális bluesok felett ("Talkin' World War III Blues", "I Shall Be Free"). Bob Dylan személyiségének alapvető eleme volt a humor.

A "Like a Rolling Stone" Amerikában és az Egyesült Királyságban is sláger lett, végleg megerősítve Dylan szövegírói hírnevét; ez a több mint hat perces dal, mely zenei hidaktól metes, kitágította a sláger fogalmát. 2004-ben a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb dalának listáján az első helyen szerepelt. Jellegzetes hangzása – egy elektromos erősítésű zenekarral és a visszatérő orgonariffel – a következő albumon, a Highway 61 Revisiteden is visszaköszön (a 61-es út Minnesotától egészen New Orleansig vezet, és számos bluesban szerepel). A dalok hangszerelése hasonlít a "Like a Rolling Stone"-hoz: szürreális, néha groteszk dalszövegek, Mike Bllomfield bluesos gitárjátéka és pontos ritmusszekció. Az album záródala, a "Desolation Row" egy hosszú, apokaliptikus vízió, számtalan utalással a nyugati kultúrára.
Az album népszerűsítése végett Dylannek két koncertet kellett adnia, de még zenekara sem volt. Mike Bloomfield nem akarta otthagyni a Paul Butterfield Blues Bandet, ezért Dylan Al Kooper és Harvey Brooks mellé egy kanadai zenekarból toborzott zenészeket: Robbie Robertsont és Levon Helmet, akik addig Ronnie Hawkinsszal zenéltek. 1965 augusztusában, a Forest Hills Tennis Stadiumban adott koncerten a közönség újra kifütyülte őket, mert nem tetszett nekik Dylan új irányvonala. Szeptember 3-án, a Hollywood Bowlban a nézők sokkal jobban fogadták a műsort.
Sem Kooper, sem Brooks nem akart Dylannel turnézni. Dylan szerette volna, ha James Burton gitáros és Mickey Jones dobos csatlakozik hozzá, de nem tudta rábeszélni őket. Ezután felkérte Robertson és Helm zenekarát, a The Hawkst, hogy dolgozzanak vele. Velük kezdte felvenni következő, Blonde on Blonde című albumát.
1965. november 22-én Dylan titokban elvette a korábbi playboy nyuszit, Sara Lownds-t, akitől 1966. január 6-án megszületett első gyermekük, Jesse Byron Dylan. Később, összesen még három gyermekük született: Anna, Samuel, és Jakob. Dylan ezenkívül örökbe fogadta Sara Lownds korábbi házasságából született lányát, Maria Lownds-t. Legfiatalabb közös gyermekük Jakob Dylan az ismert, The Wallflowers nevű banda énekes-dalszerzője lett, Jesse Dylan pedig filmrendező és sikeres üzletember. 1977 júliusában elváltak, de még évekig jó viszonyban maradtak, tulajdonképpen mind máig.
Egyre nagyobb sikerük volt a koncerteken, ám a stúdió anyaggal küszködtek. John Hammond javaslatára, Bob Johnston producer Dylan -t Nashville-be vitte, hogy a lehető legjobb zenészekkel vehessenek fel. Ekkor született meg az egyik legnagyobb amerikai könnyűzenei felvétel, a Blonde on Blonde (1966).
1966 tavaszán, Dylan vállalkozott egy ambiciózus ausztrál és európai turnéra. Mindegyik koncertet két részre osztották: az elsőben Dylan egyedül lépett fel, egy gitárral és egy harmónikával; a második részben, az elektromos hangszerekkel felálló the Hawks zenekarral. A fülsértő váltás sok rajongónak nem tetszett, ezért hurrogtak és fütyültek. A turné az ominózus manchesteri koncerten hágott tetőfokára. A előadás közepén, egy rajongó, aki mérges volt Dylan elektromos hangzására, antiszemita szavakat kiabált be, mire Dylan csak annyit felelt, hogy „Nem hiszek neked! Hazudsz!”, majd a bandája felé fordulva buzdította őket, hogy „Játsszatok kurva hangosan!” („Play fucking loud!”).
Az európai turné után, Dylan visszatért New York-ba, de a rá nehezedő nyomás egyre fokozódott: kiadója követelte a „Tarantula” című verses novellájának elkészült kéziratát és menedzsere, Albert Grossman már előjegyzett egy új turnét.1966. július 29-én, Dylan motoros balesetet szenvedett Triumph 500-asával, miután fékei leblokkoltak, s motorja levetette a földre. Bár a teljes igazságot nem árulták el balesetéről, annyit elárultak, hogy tényleg kitörte a nyakát. Azt nem lehet tudni, hogy az ezt követő hosszú szünet szükséges volt-e felépüléséhez, vagy csak kihasználta a lehetőséget, hogy elmeneküljön egy időre a sztárság generálta nyomás elől.
Miután Dylan jobban lett, elkezdett dolgozni az Eat the Document című, ritkán hallható filmfelvételen. 1967-ben a The Hawks-szal kezdett stúdió munkákba saját otthonában, és a legenda szerint, a The Hawks pincéjében. A nyugodt környezet kedvezett az akkor felvett és szerzett daloknak.
1967 decemberében, Dylan kiadta a balesete utáni első albumát (John Wesley Harding). Csendes, hátradőlős, rövidebb számok, melyeknek nyugat-amerika tájai és a Testamentum szolgáltatják a hátteret. Az egyszerű felépítés és hangszerelés, és a zsidó-keresztény hagyományok szellemében megírt szövegek, Dylan korábbi, az 1960-as években szerzett, pszichedelikus hangvételű számaitól való eltávolodást mutatnak. Az "All Along the Watchtower" szövege például Ézsiás könyvéből ered (21:5–9). Ezt a számot később Jimi Hendrix tette halhatatlanná.
Dylan következő albuma (Nashville Skyline, 1969), igazi country lemez lett, melyen nashville-i zenészek játszottak. A nyugodt, érett hangon éneklő Dylan Johnny Cash-sel is énekel egy duettet, és a "Lay Lady Lay" című sláger is erről az albumról való. Dylan fellépett Cash új televíziós show-jában és felejthetettlen fellépése volt az angliai Isle of Wight rock fesztiváljánj is. (miután visszautasította, a hozzá sokkal közelebbi, Woodstocki fesztiválon való szereplést).

Nincsenek megjegyzések:

PageRank Kereső optimalizálás
 
PageRank Kereső optimalizálás