György Aczel - Aczél György

György Aczel

Born (Aug. 31, 1917, Budapest, Hung. died Dec. 6, 1991, Budapest) to a lower-middle-class Jewish family, Aczél joined the communist youth movement in 1935. After World War II he rose to the middle levels of the party hierarchy, but in a wave of purges that began in 1949 he was imprisoned on trumped-up charges; in 1954 he was released, and his name was cleared. Following the Hungarian uprising of 1956, he became a close colleague of Kádár, first secretary of the Hungarian Socialist Workers’ (i.e., Communist) Party. Aczél served twice as secretary of the party’s Central Committee (1967–74; 1982–85); he was a member of the Political Committee (1970–88); and he was deputy prime minister (1976–82). From the late 1960s until 1985 he ranked second or third in the party hierarchy. His influence later declined, in part perhaps because of Soviet pressure and in part because he was incapable of working with either the reformers or the hardliners in the party.

Aczél’s policies were inconsistent. Although he held conservative ideological and aesthetic views, his policies were liberal in comparison with other cultural politicians in the region. Aczél had a lively intellect, and he managed Hungarian cultural life by means of direct intervention, placing great importance on his personal connections with leading intellectuals.

Aczél György (1917-1991) építőmunkásként kezdett el dolgozni, miközben autodidaktaként képezte magát. Részt vett a Somér ifjúsági cionista mozgalomban. 1935-ben belépett a KMP-be. 1936-ban fél évet járt a Színművészeti Akadémiára, majd amatőr színészként tevékenykedett. 1942 elején letartóztatták, később munkaszolgálatra hívták be, ahonnan azonban sikerült magát leszereltetnie. A német megszállás és a nyilas uralom alatt több száz zsidót mentett meg. 1946 nyaráig az MKP budapesti, majd az V. kerületi pártbizottságán dolgozott, majd Zemplén megyei, 1948 májusától Baranya megyei titkár lett. 1947 és 1949 között országgyűlési képviselő. 1949. július 6-án letartóztatták, és a Rajk-per egyik mellékperében életfogytiglani fegyházra ítélték. 1954 augusztusában szabadult, szeptember 1-jén rehabilitálták. 1954 őszétől a 23. Számú Állami Építőipari Vállalat Igazgatója volt. 1956. október 31-én részt vett az MSZMP alakuló gyűlésén. November 11-én az MSZMP IIB ülésén a jugoszláv típusú semlegesség mellett foglalt állást, és javasolta, hogy folytassanak tárgyalásokat Nagy Imrével. A december elején elfogadott párthatározat tárgyalásakor is a "puhább" vonalat képviselte. 1957. február 26-án önkritikára kényszerült. 1957 áprilisától 1958 februárjáig művelődési miniszterhelyettes, majd 1967 áprilisáig a művelődésügyi miniszter első helyettese. Hivatali súlyánál sokkal nagyobb befolyással rendelkezett a kultúrpolitikára és annak napi gyakorlatára, kiterjedt személyes kapcsolatrendszerének és az MSZMP első emberéhez, Kádár Jánoshoz fűződő baráti kapcsolatának köszönhetően. A később "három T" (támogatás, tűrés, tiltás) néven elhíresült művelődéspolitikai irányelvek megalkotója. 1967 áprilisában választották az MSZMP Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályát felügyelő KB-titkárrá. 1969 márciusában lett az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának elnöke. Egyik kidolgozója az 1969. júniusi tudománypolitikai irányelveknek. 1970 novemberében, az MSZMP X. kongresszusán a PB tagjává választották. 1971-től ismét országgyűlési képviselő. Ez év áprilisától az ekkor létrehozott Művelődéspolitikai Munkaközösség elnöke. 1973 januárjában ő készítette elő a Hegedüs Andrást, Heller Ágnest, Márkus Györgyöt, Márkus Máriát, Vajda Mihályt, Bence Györgyöt és Kis Jánost elítélő KB-határozatot. Tevékenyen részt vett az "új gazdasági mechanizmus" bevezetésében. A reformok híveivel, Fehér Lajossal, Fock Jenővel és Nyers Rezsővel együtt állították félre 1974-ben: a KB márciusi ülésén felmentették a KB-ban viselt tisztségei alól, de PB-tagságát megtartva a Minisztertanács elnökhelyettese és az Országos Közművelődési Tanács elnöke lett. Ezt a tisztséget 1976-ig, majd 1980 és 1982 között töltötte be. 1975-ben az MSZMP XI. kongresszusán leváltották a KB Művelődéspolitikai Munkaközösség elnöki tisztségéből, testületi tagságát azonban megtartotta. 1979-ben előterjesztője volt a Charta '77 magyar támogatóit elítélő párthatározatnak. A nyolcvanas évek elején Pozsgay Imre művelődésügyi miniszterrel folytatott elmérgesedő vitái azzal végződtek, hogy mindketten elkerültek addigi posztjukról. Aczél az MSZMP KB 1982. júniusi ülésén miniszterelnök-helyettesből ismét kulturális KB-titkár lett, de 1985-ben e funkciójából is leváltották, de kinevezték a KB Társadalomtudományi Intézet igazgatójává. 1985-től 1990-ig harmadszor is országgyűlési képviselő. 1988-ban az MSZMP országos pártértekezletén nem jelöltette magát a PB-be, KB-tagságát viszont megtartotta. A KB 1988. júliusi ülésén ismét beválasztották a KB Agitációs és Propaganda Bizottságába. Az 1989. júniusi KB-ülésen fontos szerepe volt Grósz Károly megbuktatásában.