David Ben-Gurion (Hebrew: דָּוִד בֶּן-גּוּרְיּוֹן, born David Grün on 16 October 1886, died 1 December 1973) was the first Prime Minister of Israel. Ben-Gurion's passion for Zionism, which began early in life, culminated in his instrumental role in the founding of the state of Israel. After leading Israel to victory in the 1948 Arab-Israeli War, Ben-Gurion helped build the state institutions and oversaw the absorption of vast numbers of Jews from all over the world. Upon retiring from political life in 1970, he moved to Sde Boker, where he lived until his death. Posthumously, Ben-Gurion was named one of Time Magazine's 100 Most Important People of the Century.Ben-Gurion was born in Płońsk, Congress Poland which was then part of the Russian Empire. His father, Avigdor Grün was a lawyer and a leader in the Hovevei Zion movement. His mother, Scheindel, passed away when he was 11 years old.
Ben-Gurion grew up to be an ardent Zionist. As a student at the University of Warsaw, he joined the Marxist Poale Zion movement in 1904. He was arrested twice during the Russian Revolution of 1905. He immigrated to Ottoman Palestine in 1906, shocked by the pogroms and anti-Semitism of life in Eastern Europe, and became a major leader of Poale Zion with Yitzhak Ben-Zvi.
In Palestine, he first worked in agriculture, picking oranges. In 1902 he volunteered with HaShomer, a force of volunteers who helped guard isolated Jewish agricultural communities. In 1912 he moved to Turkey to study law at Istanbul University together with Ben-Zvi and adopted the Hebrew name Ben-Gurion, after the medieval historian Yosef ben Gurion. He also worked as a journalist. In 1915, Ben-Gurion and Ben-Zvi were expelled from Palestine, then under Ottoman rule, for their political activities.
Settling in New York City in 1915, he met Russian-born Paula Munweis. They were married in 1917, and had three children. He joined the British Army in 1918 as part of the 38th Battalion of the Jewish Legion (following the Balfour Declaration in November 1917). He and his family returned to Palestine after World War I following its capture by the British from the Ottoman Empire.
In Palestine, he first worked in agriculture, picking oranges. In 1902 he volunteered with HaShomer, a force of volunteers who helped guard isolated Jewish agricultural communities. In 1912 he moved to Turkey to study law at Istanbul University together with Ben-Zvi and adopted the Hebrew name Ben-Gurion, after the medieval historian Yosef ben Gurion. He also worked as a journalist. In 1915, Ben-Gurion and Ben-Zvi were expelled from Palestine, then under Ottoman rule, for their political activities.
Settling in New York City in 1915, he met Russian-born Paula Munweis. They were married in 1917, and had three children. He joined the British Army in 1918 as part of the 38th Battalion of the Jewish Legion (following the Balfour Declaration in November 1917). He and his family returned to Palestine after World War I following its capture by the British from the Ottoman Empire.
After the death of theorist Ber Borochov, the left-wing and right-wing of Poale Zion split in 1919 with Ben-Gurion and his friend Berl Katznelson leading the right faction of the Labor Zionist movement. In 1920 he assisted in the formation and subsequently became general secretary of the Histadrut, the Zionist Labor Federation in Palestine. In 1930, Poale Zion Right and Ahdut HaAvoda joined forces to create Mapai, the more right-wing Zionist labor party (it was still a left-wing organization, but not as far left as other factions) under Ben-Gurion's leadership. The left-wing of Labour Zionism was represented by Mapam. Labor Zionism became the dominant tendency in the World Zionist Organization and in 1935 Ben-Gurion became chairman of the executive committee of the Jewish Agency for Palestine, a role he kept until the creation of the state of Israel in 1948.
During the 1936–1939 Arab revolt in Palestine, Ben-Gurion instigated a policy of restraint ("Havlagah") in which the Haganah and other Jewish groups did not retaliate for Arab attacks against Jewish civilians, concentrating only on self-defence. In 1937, the Peel Commission recommended partitioning Palestine into Jewish and Arab areas and Ben-Gurion supported this policy. This led to conflict with Jabotinsky who opposed partition and as a result Jabotinsky's supporters split with the Haganah and abandoned Havlagah.
Ben-Gurion had a realistic view of the strong attachment of Palestinian Arabs to the land. In 1938 he said: 'In our political argument abroad we minimize Arab opposition to us. But let us not ignore the truth among ourselves. [...] A people which fights against the usurpation of its land will not tire so easily.'[1] According to Flapan, Ben-Gurion's assessment of Arab feelings led him to emphasize the need to build up Jewish military strength: 'I believe in our power, in our power which will grow, and if it will grow agreement will come...'.[2]
The British 1939 White paper stipulated that Jewish immigration to Palestine was to be limited to 15,000 a year for the first five years, and would subsequently be contingent on Arab consent. Restrictions were also placed on the rights of Jews to buy land from Arabs. After this Ben-Gurion changed his policy towards the British, stating: "Peace in Palestine is not the best situation for thwarting the policy of the White Paper".[3] Ben-Gurion believed a peaceful solution with the Arabs had no chance and soon began preparing the Yishuv for war. According to Teveth 'through his campaign to mobilize the Yishuv in support of the British war effort, he strove to build the nucleus of a "Hebrew army", and his success in this endeavor later brought victory to Zionism in the struggle to establish a Jewish state.'[4]
During the Second World War, Ben-Gurion encouraged Palestine's Jews to volunteer for the British Army. He famously told Jews to "support the British as if there is no White Paper and oppose the White Paper as if there is no war".[5] About 10% of the Jewish population of Palestine volunteered for the British Army, including many women. At the same time Ben-Gurion helped the illegal immigration of thousands of European Jewish refugees to Palestine during a period when the British placed heavy restrictions on Jewish immigration.
In 1946 Ben-Gurion agreed that the Haganah could cooperate with Menachem Begin's Irgun in fighting the British. Ben-Gurion initially agreed to Begin's plan to carry out the 1946 King David Hotel bombing, with the intent of embarrassing (rather than killing) the British military stationed there. However, when the risks of mass killing became apparent, Ben-Gurion told Begin to call the operation off; Begin refused.[6]
Illegal Jewish migration led to pressure on the British to either allow Jewish migration (as required by the League of Nations Mandate) or quit - they did the latter in 1948 on the heels of a United Nations resolution partitioning the territory between the Jews and Arabs.
In September 1947 Ben Gurion reached a status quo agreement with the Orthodox Agudat Yisrael party. He sent a letter to Agudat Yisrael promising that the Shabbat would be Israel's official day of rest, there would be no civil marriages, and the Orthodox sector would be granted autonomy in the sphere of religious education.
Ben Gurion declared the establishment of the State of Israel on 14 May 1948. In the Israeli declaration of independence, he stressed that the new nation would "uphold the full social and political equality of all its citizens, without distinction of race, creed or gender."
During the 1948 Arab-Israeli War Ben-Gurion oversaw the nascent state's military operations. During the first weeks of Israel's independence, he ordered all militias to be replaced by one national army, the Israel Defense Forces (IDF). To that end, Ben-Gurion gave the order to sink on the Altalena, a ship carrying arms purchased by the Irgun. About 16 Irgun fighters were killed in this attack.
During the 1936–1939 Arab revolt in Palestine, Ben-Gurion instigated a policy of restraint ("Havlagah") in which the Haganah and other Jewish groups did not retaliate for Arab attacks against Jewish civilians, concentrating only on self-defence. In 1937, the Peel Commission recommended partitioning Palestine into Jewish and Arab areas and Ben-Gurion supported this policy. This led to conflict with Jabotinsky who opposed partition and as a result Jabotinsky's supporters split with the Haganah and abandoned Havlagah.
Ben-Gurion had a realistic view of the strong attachment of Palestinian Arabs to the land. In 1938 he said: 'In our political argument abroad we minimize Arab opposition to us. But let us not ignore the truth among ourselves. [...] A people which fights against the usurpation of its land will not tire so easily.'[1] According to Flapan, Ben-Gurion's assessment of Arab feelings led him to emphasize the need to build up Jewish military strength: 'I believe in our power, in our power which will grow, and if it will grow agreement will come...'.[2]
The British 1939 White paper stipulated that Jewish immigration to Palestine was to be limited to 15,000 a year for the first five years, and would subsequently be contingent on Arab consent. Restrictions were also placed on the rights of Jews to buy land from Arabs. After this Ben-Gurion changed his policy towards the British, stating: "Peace in Palestine is not the best situation for thwarting the policy of the White Paper".[3] Ben-Gurion believed a peaceful solution with the Arabs had no chance and soon began preparing the Yishuv for war. According to Teveth 'through his campaign to mobilize the Yishuv in support of the British war effort, he strove to build the nucleus of a "Hebrew army", and his success in this endeavor later brought victory to Zionism in the struggle to establish a Jewish state.'[4]
During the Second World War, Ben-Gurion encouraged Palestine's Jews to volunteer for the British Army. He famously told Jews to "support the British as if there is no White Paper and oppose the White Paper as if there is no war".[5] About 10% of the Jewish population of Palestine volunteered for the British Army, including many women. At the same time Ben-Gurion helped the illegal immigration of thousands of European Jewish refugees to Palestine during a period when the British placed heavy restrictions on Jewish immigration.
In 1946 Ben-Gurion agreed that the Haganah could cooperate with Menachem Begin's Irgun in fighting the British. Ben-Gurion initially agreed to Begin's plan to carry out the 1946 King David Hotel bombing, with the intent of embarrassing (rather than killing) the British military stationed there. However, when the risks of mass killing became apparent, Ben-Gurion told Begin to call the operation off; Begin refused.[6]
Illegal Jewish migration led to pressure on the British to either allow Jewish migration (as required by the League of Nations Mandate) or quit - they did the latter in 1948 on the heels of a United Nations resolution partitioning the territory between the Jews and Arabs.
In September 1947 Ben Gurion reached a status quo agreement with the Orthodox Agudat Yisrael party. He sent a letter to Agudat Yisrael promising that the Shabbat would be Israel's official day of rest, there would be no civil marriages, and the Orthodox sector would be granted autonomy in the sphere of religious education.
Ben Gurion declared the establishment of the State of Israel on 14 May 1948. In the Israeli declaration of independence, he stressed that the new nation would "uphold the full social and political equality of all its citizens, without distinction of race, creed or gender."
During the 1948 Arab-Israeli War Ben-Gurion oversaw the nascent state's military operations. During the first weeks of Israel's independence, he ordered all militias to be replaced by one national army, the Israel Defense Forces (IDF). To that end, Ben-Gurion gave the order to sink on the Altalena, a ship carrying arms purchased by the Irgun. About 16 Irgun fighters were killed in this attack.
Ben-Gurion believed that the sparsely populated and barren Negev desert offered a great opportunity for the Jews to settle in Palestine with minimal obstruction of the Arab population. He set a personal example by choosing to settle in kibbutz Sde Boker at the centre of the Negev and established the National Water Carrier to bring water to the area. He saw the struggle to make the desert bloom as an area where the Jewish people could make a major contribution to humanity as a whole.
As head of the Jewish Agency, Ben-Gurion was de-facto leader of Israel's Jews even before the state was declared. In this position, Ben-Gurion played a major role in the 1948 Arab-Israeli War and the resulting Palestinian exodus. In a study published in 1988 and revisited in 2003 and 2008,[9] Benny Morris studied the events that lead to the Palestinian exodus. Among the different causes, he suggests that Ben Gurion and the Haganah leadership expelled Arab civilians from the area between Jerusalem and Tel-Aviv in March-April 1948 in an effort to remove hostile Palestinian-Arab towns and villages from Jewish controlled areas before the start of the Arab invasion which was expected when the British left in May. In an interview with Ha'aretz in 2003, Morris affirmed that Ben Gurion had probably ordered the expulsion of Palestinians from Lydda and from villages attacked during Operation Hiram in October 1948.
Ben-Gurion led Israel during its War of Independence. He became Prime Minister on 14 May 1948 and would remain in that post until 1963, except for a period of nearly two years between 1954 and 1955. As Premier, he oversaw the establishment of the state's institutions. He presided over various national projects aimed at the rapid development of the country and its population: Operation Magic Carpet, the airlift of Jews from Arab countries, the construction of the National Water Carrier, rural development projects and the establishment of new towns and cities. In particular, he called for pioneering settlement in outlying areas, especially in the Negev.
In 1953 Ben-Gurion announced his intention to withdraw from government and settle in kibbutz Sde Boker, in the Negev. He had a major role in the reprisal operations that lead to the Qibya massacre at the end of 1953. He returned to office in 1955 assuming the post of Defense Minister and later prime minister.
When Ben-Gurion returned to government, Israeli forces responded more aggressively to Palestinian guerilla attacks from Gaza—still under Egyptian rule. The growing cycle of violence led Egypt's President Gamal Abdel Nasser to build up his arms with the help of the Soviet Union. The Israelis responded by arming themselves with help from France. Nasser blocked the passage of Israeli ships through the Red Sea and Suez Canal. In July 1956, America and Britain withdrew their offer to fund the Aswan High Dam project on the Nile and a week later Nasser ordered the nationalization of the French and British controlled Suez Canal.[citation needed] Ben-Gurion collaborated with the British and French to plan the 1956 Sinai War in which Israel stormed the Sinai Peninsula thus giving British and French forces a pretext to intervene in order to secure the Suez Canal. Intervention by the United States and the United Nations forced the British and French to back down and Israel to withdraw from Sinai in return for promises of free navigation through the Red Sea and Suez Canal. A UN force was stationed between Egypt and Israel.
Ben-Gurion stepped down as prime minister for what he described as personal reasons in 1963, and chose Levi Eshkol as his successor. A year later a rivalry developed between the two on the issue of the Lavon Affair. Ben-Gurion broke with the party in June 1965 over Eshkol's handling of the Lavon affair and formed a new party, Rafi which won ten seats in the Knesset. After the Six-Day War, Ben-Gurion was in favour of returning all the occupied territories apart from Jerusalem, the Golan Heights and Mount Hebron.
In 1953 Ben-Gurion announced his intention to withdraw from government and settle in kibbutz Sde Boker, in the Negev. He had a major role in the reprisal operations that lead to the Qibya massacre at the end of 1953. He returned to office in 1955 assuming the post of Defense Minister and later prime minister.
When Ben-Gurion returned to government, Israeli forces responded more aggressively to Palestinian guerilla attacks from Gaza—still under Egyptian rule. The growing cycle of violence led Egypt's President Gamal Abdel Nasser to build up his arms with the help of the Soviet Union. The Israelis responded by arming themselves with help from France. Nasser blocked the passage of Israeli ships through the Red Sea and Suez Canal. In July 1956, America and Britain withdrew their offer to fund the Aswan High Dam project on the Nile and a week later Nasser ordered the nationalization of the French and British controlled Suez Canal.[citation needed] Ben-Gurion collaborated with the British and French to plan the 1956 Sinai War in which Israel stormed the Sinai Peninsula thus giving British and French forces a pretext to intervene in order to secure the Suez Canal. Intervention by the United States and the United Nations forced the British and French to back down and Israel to withdraw from Sinai in return for promises of free navigation through the Red Sea and Suez Canal. A UN force was stationed between Egypt and Israel.
Ben-Gurion stepped down as prime minister for what he described as personal reasons in 1963, and chose Levi Eshkol as his successor. A year later a rivalry developed between the two on the issue of the Lavon Affair. Ben-Gurion broke with the party in June 1965 over Eshkol's handling of the Lavon affair and formed a new party, Rafi which won ten seats in the Knesset. After the Six-Day War, Ben-Gurion was in favour of returning all the occupied territories apart from Jerusalem, the Golan Heights and Mount Hebron.
In 1968, when Rafi merged with Mapai to form the Alignment, Ben-Gurion refused to reconcile with his old party. He favoured electoral reforms in which a constituency-based system would replace what he saw as a chaotic proportional representation method. He formed another new party, the National List, which won four seats in the 1969 election. Ben-Gurion retired from politics in 1970 and spent his last years living in a modest home on the kibbutz.
Ben-Gurion is buried alongside his wife Paula at a site in Midreshet Ben-Gurion in the Negev desert.
1886. október 16-án született a cári Oroszország által irányított lengyelországi Plonskban. Apja az Avigdor Green által alapított modern chéderbe, azaz zsidó elemi iskolába járt.
Ben Guriont ma is hatalmas tisztelet övezi Izraelben. Sokak szerint nélküle nem így alakult volna Izrael első pár évtizede, vagy talán létre sem jött volna Izrael.
Már fiatal korában cionista ifjúsági társaságot alapított. 1904-ben utazott Varsóba, ahol a Poale Zion baloldali cionistákhoz csatlakozott. Itt nyilatkozott először az Ugandában létrehozandó zsidó álam tervével kapcsolatban: minden olyan felvetést ellenzett, ami egy Palesztinán kívüli zsidó állam megalapítását javasolta.
1906-ban alijázott (zarándokolt) Erec Jiszraelbe (Izrael); 1910-ig mezőgazdasági munkásként dolgozott Júdeában, majd északon Galileában. Ugyanebben az évben vett részt a Cion ramlei konferenciáján, ahol egy pártplatformot hoztak létre. Itt már felemelte hangját a Poale Cion programmal szemben, és hangsúlyozta, hogy milyen fontos a Palesztina-központúság. A héber nyelvet részesítette előnyben a jiddissel szemben.
Az 1908-09-es ifjútörök forradalom felkeltette figyelmét, hiszen lehetőséget látott arra, hogy a zsidók is megtalálják helyüket egy modern államrendszerben. 1910-ben Jeruzsálembe költözött, ahol a párt „Az egység” című lapjának szerkesztője lett.
1911-ben Szalonikibe ment, ahol megtanult törökül, valamint helybeli zsidó munkáscsoportokkal épített ki kapcsolatot.
1912. nyarán beiratkozott a konstantinápolyi (ma Isztambul) egyetem jogi karára. Politikai karrierje egyre magasabbra ívelt: részt vett a XI. Bécsi cionista kongresszuson, ahol a vezető testületbe is beválasztották.
Az első világháború kitörésekor – félve a Palesztinából való kiutasítástól –, felvette az ottomán állampolgárságot. Erre bíztatta a palesztinai zsidó közösség többi polgárát is. Hiába, mert mindez nem sokat segített rajta, mivel Ahmed Jamal, a palesztinai és szíriai csapatok parancsnoka kijelentette, hogy a Poale Cion programja szemben áll az Ottomán Birodalom érdekeivel – Guriont tehát hamarosan száműzték.
Alexandriában találkozott Yosef Trumpeldorsal és Vladimír Jabotinskyvel, akik zsidó menekültek közül igyekeztek hadsereget toborozni a törökök ellen. Gurion a szervezkedés ellenében foglalt állást.
1918. elején javasolta, hogy szervezzenek az USA-ban zsidó légiót, mely a brit hadsereg kötelékében harcol az ekkor már csak részben török uralom alatt álló Palesztinában. Maga is jelentkezett, így visszatérhetett Palesztinába.
1919-ben létrejött az új munkáspárt, az Achdut Haavoda, aminek létrehozásában Ben Gurion is aktívan részt vett.
1921 és 1935 között főtitkára volt az általa is alapított Hisztadrut szakszervezetnek. 1930-ban egyesült az Achdut Ha’avoda és a Hapoel Hacair, amiből létrejött a Mapai, vagyis az Erec Jiszraeli Munkások Pártja, melynek Gurion lett a vezetője.
Tisztségében “kétfrontos” harcot kellett vívnia: egyfelől saját pártjának baloldali szélsőségeivel, a dogmatikus marxistákkal, akik a proletárforradalmat hirdették, másfelől pedig a jobboldali cionistákkal, és azok radikális elképzeléseivel. Ben Gurion mindig síkra szállt azért, hogy csak zsidók végezhessenek fizikai munkát Palesztinában, ugyanakkor az osztályharcot nem tartotta alkalmazható eszköznek addig, míg ki nem épül a zsidó társadalom teljes vertikuma, illetve osztályviszonyai. Éppen ezért nem utasította el a tőke részvételét az ország felépítésében.
1937-ig, egészen a Peel-féle brit felosztási tervig ellenezte a revizionisták azon cionista mozgalmát, ami a britek ellenében teremtett volna zsidó államot, ugyanakkor lemondott volna Erec Jiszrael zsidó többségéről.
1934. októberében a békülés jegyében megegyezett Vladimír Jabotinsky-val, a revizionisták vezetőjével, de 1935-ben a párt többi tagja azonban referendumban utasította el a megegyezést.
1935 és 1943 között a Jewish Agency executivája, vagyis a Végrehajtó Bizottság elnöke volt Palesztinában. Támogatta a Peel Bizottságnak az ország felosztására vonatkozó javaslatait, ezért 1939-ben részt vett a zsidó delegáció munkájában, a londoni kerekasztal-konferencián.
Ben Guriont mélyen felháborította a britek által létrehozott Fehér Könyv, de a háború kapcsán mégiscsak azt a kijelentést tette, hogy: „úgy kell harcolni az anticionista Fehér Könyv ellen Anglia oldalán, mintha a Fehér Könyv nem is létezne.”
Gurion felismerte, hogy a britek nem akarják végrehajtani a Palesztinai Mandátumot is tartalmazó Balfour-deklaráció határozatait, ezért új céljának a zsidó állam kikiáltását tekintette.
1942-ben egyik megalkotója volt a zsidó államszövetség létrehozását tervbe vevő Biltmore-i Programnak. Mivel a brit munkáspárti kormány a háború után is a Fehér Könyv politikáját akarta folytatni, Ben Gurion jóváhagyta a jisuv vezetőinek britekkel szembeni fegyverkezését, ami a bevándorlás segítését is jelentette. Ekkor ugyanis a jórészt koncentrációs táborokból Palesztinába menekülő zsidók hajóit visszafordították, vagy a ciprusi táborokba zárták utazóit. Ben Gurion ellenezte az Irgun Cvai Leumi (Écel) és a Lohamei Herut Jiszrael (Lehi) zsidó szervezetek britek ellen irányuló merényleteit, de végül mégis beleegyezett abba, hogy a Hagana jisuv katonai erő a Lehivel és az Écellel együtt brit katonai célpontokat támadjon. Válaszul a britek letartóztatták az Executiva és a Hagana vezetőit, akiket azonban nem sokkal később szabadon engedtek. Ben Gurion több nemzetközi fórumon is bírálta a britek politikáját: például 1946-ban az Angol-Amerikai Vizsgálóbizottság, illetve 1947-ben az UNSCOP előtt (ENSZ Speciális Bizottság Palesztináról - United Nations Special Committee on Palestine).
Többek között Gurion az 1946-os cionista kongresszuson való aktív szereplése miatt szavazták le Chaim Weizmann, a Cionista Világszervezet vezetőjének további kerekasztal-tárgyalások kezdeményezésére vonatkozó javaslatát.
Palesztinába való visszatérése után új feladatának a Hagana felkészítését tartotta, főként a fegyveres arab konfliktusokra. A két nép közötti, és a britekkel szembeni feszültség csúcspontja az 1946. július 22-én a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen elkövetett, 91 halálos áldozatot követelő robbantás volt. Ez nagyban hozzájárult az ENSZ 1947-es közgyűlésére kidolgozott és beterjesztett, Palesztinát érintő rendezési tervhez. A fentiek alapján egy arab és egy izraeli állam jött volna létre, míg Jeruzsálem a konfliktusok elkerülése végett ENSZ-igazgatás alá került volna. Bár a közgyűlés 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta (köztük a későbbi miniszterelnök David Ben Gurion is Izrael nevében), a rendezés azóta sem valósult meg, mivel a nemmel szavazó Arab liga államai nem voltak hajlandók elfogadni a döntést. A szinte azonnal kitört lázongások és összecsapások egy kvázi-polgárháborúba sodorták Palesztinát, melyet a britek (rájuk nézve példátlan) szó nélküli kivonulása, s ezzel az egykori brit gyarmat mintegy magára hagyása teljes anarchiába sodort. Még azon a napon, amikor az utolsó brit katona is hajóra szállt (1948. május 14.), David Ben Gurion kikiáltotta a szabad és független Ciont, azaz Izrael államát, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, kirobbantva az első arab-izraeli háborút. [2]
Ben Gurion lett az ideiglenes kormány miniszterelnöke és védelmi minisztere, valamint ugyanezeket a pozíciókat töltötte be az 1949-ben létrejött kormányban is, egészen az 1953-as decemberi (első) visszavonulásáig, amikor is Sde Bokerban, egy Beer Sevától délre fekvő kibucban telepedett le.
1955. februárjában felkérték, hogy csatlakozzon Mashe Sarett kormányához védelmi miniszterként. 1963. júniusáig a kormány feje és védelmi minisztere lett, ami után végleg visszavonult. Bár a zsidó állam külpolitikáját a védelemnek óhajtotta szentelni, az 1956-os sínai háborúban Izrael agresszorként lépett fel Egyiptommal szemben. Az offenzívát támogatandó, az ötvenes években jó viszonyt épített ki a francia vezetőkkel, illetve a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) kancellárjával, Konrad Adenauerrel is.
1961-ben a Knesszetet (izraeli parlament) feloszlatták. 1963. június 17-én jelentette be lemondását, majd végleg visszavonult Sde Bokerba, mégis aktívan részt vett az izraeli politikai életben. Ben Gurion és szimpatizánsai úgy döntöttek, hogy új pártot alapítanak. Az új párt neve Resimat Poale Jiszrael (Rafi), vagyis Izraeli Dolgozók Listája lett. Pár év múlva a Rafi feloszlott, majd újra egyesült a Mapai-jal. Ben Gurion azonban egyedül, pártonkívüli képviselőként dolgozott tovább a Knesszetben 1973. december 1-jén bekövetkezett haláláig.
Ben-Gurion is buried alongside his wife Paula at a site in Midreshet Ben-Gurion in the Negev desert.
1886. október 16-án született a cári Oroszország által irányított lengyelországi Plonskban. Apja az Avigdor Green által alapított modern chéderbe, azaz zsidó elemi iskolába járt.Ben Guriont ma is hatalmas tisztelet övezi Izraelben. Sokak szerint nélküle nem így alakult volna Izrael első pár évtizede, vagy talán létre sem jött volna Izrael.
Már fiatal korában cionista ifjúsági társaságot alapított. 1904-ben utazott Varsóba, ahol a Poale Zion baloldali cionistákhoz csatlakozott. Itt nyilatkozott először az Ugandában létrehozandó zsidó álam tervével kapcsolatban: minden olyan felvetést ellenzett, ami egy Palesztinán kívüli zsidó állam megalapítását javasolta.
1906-ban alijázott (zarándokolt) Erec Jiszraelbe (Izrael); 1910-ig mezőgazdasági munkásként dolgozott Júdeában, majd északon Galileában. Ugyanebben az évben vett részt a Cion ramlei konferenciáján, ahol egy pártplatformot hoztak létre. Itt már felemelte hangját a Poale Cion programmal szemben, és hangsúlyozta, hogy milyen fontos a Palesztina-központúság. A héber nyelvet részesítette előnyben a jiddissel szemben.
Az 1908-09-es ifjútörök forradalom felkeltette figyelmét, hiszen lehetőséget látott arra, hogy a zsidók is megtalálják helyüket egy modern államrendszerben. 1910-ben Jeruzsálembe költözött, ahol a párt „Az egység” című lapjának szerkesztője lett.
1911-ben Szalonikibe ment, ahol megtanult törökül, valamint helybeli zsidó munkáscsoportokkal épített ki kapcsolatot.
1912. nyarán beiratkozott a konstantinápolyi (ma Isztambul) egyetem jogi karára. Politikai karrierje egyre magasabbra ívelt: részt vett a XI. Bécsi cionista kongresszuson, ahol a vezető testületbe is beválasztották.
Az első világháború kitörésekor – félve a Palesztinából való kiutasítástól –, felvette az ottomán állampolgárságot. Erre bíztatta a palesztinai zsidó közösség többi polgárát is. Hiába, mert mindez nem sokat segített rajta, mivel Ahmed Jamal, a palesztinai és szíriai csapatok parancsnoka kijelentette, hogy a Poale Cion programja szemben áll az Ottomán Birodalom érdekeivel – Guriont tehát hamarosan száműzték.
Alexandriában találkozott Yosef Trumpeldorsal és Vladimír Jabotinskyvel, akik zsidó menekültek közül igyekeztek hadsereget toborozni a törökök ellen. Gurion a szervezkedés ellenében foglalt állást.
1918. elején javasolta, hogy szervezzenek az USA-ban zsidó légiót, mely a brit hadsereg kötelékében harcol az ekkor már csak részben török uralom alatt álló Palesztinában. Maga is jelentkezett, így visszatérhetett Palesztinába.
1919-ben létrejött az új munkáspárt, az Achdut Haavoda, aminek létrehozásában Ben Gurion is aktívan részt vett.
1921 és 1935 között főtitkára volt az általa is alapított Hisztadrut szakszervezetnek. 1930-ban egyesült az Achdut Ha’avoda és a Hapoel Hacair, amiből létrejött a Mapai, vagyis az Erec Jiszraeli Munkások Pártja, melynek Gurion lett a vezetője.
Tisztségében “kétfrontos” harcot kellett vívnia: egyfelől saját pártjának baloldali szélsőségeivel, a dogmatikus marxistákkal, akik a proletárforradalmat hirdették, másfelől pedig a jobboldali cionistákkal, és azok radikális elképzeléseivel. Ben Gurion mindig síkra szállt azért, hogy csak zsidók végezhessenek fizikai munkát Palesztinában, ugyanakkor az osztályharcot nem tartotta alkalmazható eszköznek addig, míg ki nem épül a zsidó társadalom teljes vertikuma, illetve osztályviszonyai. Éppen ezért nem utasította el a tőke részvételét az ország felépítésében.
1937-ig, egészen a Peel-féle brit felosztási tervig ellenezte a revizionisták azon cionista mozgalmát, ami a britek ellenében teremtett volna zsidó államot, ugyanakkor lemondott volna Erec Jiszrael zsidó többségéről.
1934. októberében a békülés jegyében megegyezett Vladimír Jabotinsky-val, a revizionisták vezetőjével, de 1935-ben a párt többi tagja azonban referendumban utasította el a megegyezést.
1935 és 1943 között a Jewish Agency executivája, vagyis a Végrehajtó Bizottság elnöke volt Palesztinában. Támogatta a Peel Bizottságnak az ország felosztására vonatkozó javaslatait, ezért 1939-ben részt vett a zsidó delegáció munkájában, a londoni kerekasztal-konferencián.
Ben Guriont mélyen felháborította a britek által létrehozott Fehér Könyv, de a háború kapcsán mégiscsak azt a kijelentést tette, hogy: „úgy kell harcolni az anticionista Fehér Könyv ellen Anglia oldalán, mintha a Fehér Könyv nem is létezne.”
Gurion felismerte, hogy a britek nem akarják végrehajtani a Palesztinai Mandátumot is tartalmazó Balfour-deklaráció határozatait, ezért új céljának a zsidó állam kikiáltását tekintette.
1942-ben egyik megalkotója volt a zsidó államszövetség létrehozását tervbe vevő Biltmore-i Programnak. Mivel a brit munkáspárti kormány a háború után is a Fehér Könyv politikáját akarta folytatni, Ben Gurion jóváhagyta a jisuv vezetőinek britekkel szembeni fegyverkezését, ami a bevándorlás segítését is jelentette. Ekkor ugyanis a jórészt koncentrációs táborokból Palesztinába menekülő zsidók hajóit visszafordították, vagy a ciprusi táborokba zárták utazóit. Ben Gurion ellenezte az Irgun Cvai Leumi (Écel) és a Lohamei Herut Jiszrael (Lehi) zsidó szervezetek britek ellen irányuló merényleteit, de végül mégis beleegyezett abba, hogy a Hagana jisuv katonai erő a Lehivel és az Écellel együtt brit katonai célpontokat támadjon. Válaszul a britek letartóztatták az Executiva és a Hagana vezetőit, akiket azonban nem sokkal később szabadon engedtek. Ben Gurion több nemzetközi fórumon is bírálta a britek politikáját: például 1946-ban az Angol-Amerikai Vizsgálóbizottság, illetve 1947-ben az UNSCOP előtt (ENSZ Speciális Bizottság Palesztináról - United Nations Special Committee on Palestine).
Többek között Gurion az 1946-os cionista kongresszuson való aktív szereplése miatt szavazták le Chaim Weizmann, a Cionista Világszervezet vezetőjének további kerekasztal-tárgyalások kezdeményezésére vonatkozó javaslatát.
Palesztinába való visszatérése után új feladatának a Hagana felkészítését tartotta, főként a fegyveres arab konfliktusokra. A két nép közötti, és a britekkel szembeni feszültség csúcspontja az 1946. július 22-én a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen elkövetett, 91 halálos áldozatot követelő robbantás volt. Ez nagyban hozzájárult az ENSZ 1947-es közgyűlésére kidolgozott és beterjesztett, Palesztinát érintő rendezési tervhez. A fentiek alapján egy arab és egy izraeli állam jött volna létre, míg Jeruzsálem a konfliktusok elkerülése végett ENSZ-igazgatás alá került volna. Bár a közgyűlés 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta (köztük a későbbi miniszterelnök David Ben Gurion is Izrael nevében), a rendezés azóta sem valósult meg, mivel a nemmel szavazó Arab liga államai nem voltak hajlandók elfogadni a döntést. A szinte azonnal kitört lázongások és összecsapások egy kvázi-polgárháborúba sodorták Palesztinát, melyet a britek (rájuk nézve példátlan) szó nélküli kivonulása, s ezzel az egykori brit gyarmat mintegy magára hagyása teljes anarchiába sodort. Még azon a napon, amikor az utolsó brit katona is hajóra szállt (1948. május 14.), David Ben Gurion kikiáltotta a szabad és független Ciont, azaz Izrael államát, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, kirobbantva az első arab-izraeli háborút. [2]
Ben Gurion lett az ideiglenes kormány miniszterelnöke és védelmi minisztere, valamint ugyanezeket a pozíciókat töltötte be az 1949-ben létrejött kormányban is, egészen az 1953-as decemberi (első) visszavonulásáig, amikor is Sde Bokerban, egy Beer Sevától délre fekvő kibucban telepedett le.
1955. februárjában felkérték, hogy csatlakozzon Mashe Sarett kormányához védelmi miniszterként. 1963. júniusáig a kormány feje és védelmi minisztere lett, ami után végleg visszavonult. Bár a zsidó állam külpolitikáját a védelemnek óhajtotta szentelni, az 1956-os sínai háborúban Izrael agresszorként lépett fel Egyiptommal szemben. Az offenzívát támogatandó, az ötvenes években jó viszonyt épített ki a francia vezetőkkel, illetve a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) kancellárjával, Konrad Adenauerrel is.
1961-ben a Knesszetet (izraeli parlament) feloszlatták. 1963. június 17-én jelentette be lemondását, majd végleg visszavonult Sde Bokerba, mégis aktívan részt vett az izraeli politikai életben. Ben Gurion és szimpatizánsai úgy döntöttek, hogy új pártot alapítanak. Az új párt neve Resimat Poale Jiszrael (Rafi), vagyis Izraeli Dolgozók Listája lett. Pár év múlva a Rafi feloszlott, majd újra egyesült a Mapai-jal. Ben Gurion azonban egyedül, pártonkívüli képviselőként dolgozott tovább a Knesszetben 1973. december 1-jén bekövetkezett haláláig.
Leonard Simon Nimoy (
.jpg)
