Miklós Radnóti - Radnóti Miklós

Miklós Radnóti, birth name Miklós Glatter (May 5, 1909, Budapest, Austria-Hungary – November 10, 1944, near Abda, Hungary) was a Hungarian poet who fell victim to The Holocaust.

Radnóti was born into a bourgeoisie Jewish family. His life was considerably shaped by the fact that both his mother and his twin brother died at his birth. He refers to this trauma in the title of his compilation Ikrek hava ("Month of Gemini"/"Month of the Twins").
Though in his last years, he was being violently expelled from Hungarian society (because he was a Jew), he identified himself very strongly as a Hungarian through his poems. In his poetry, avant-garde and expressionist impressions mingle with a new classical style, a good example being his eclogues. His romantic love poetry is notable as well. His 1935 marriage with his wife Fanni Gyarmati (born 1912) was an exceptionally happy one.
Radnóti converted to Catholicism in 1943. This decision was partly prompted by the persecution of the Hungarian Jews (from which converts to Christianity were initially in part exempted), but partly also with his long-standing fascination with Catholicism.

In the early forties, he was conscripted by the Hungarian Army, but being a Jew, he was assigned to a weaponless support battalion (munkaszolgálat) in the Ukrainian front. In May of 1944, the defeated Hungarians retreated and Radnóti's labor battalion was assigned to the Bor, Serbia copper mines. In August of 1944, as consequence of Tito's advance, Radnóti's group of 3200 Hungarian Jews was force-marched to Central Hungary, which very few reached alive. Radnóti was fated not to be among them. Throughout these last months of his life, he continued to write poems in a little notebook he kept with him. According to witnesses, in early November of 1944, Radnóti was severely beaten by a drunken militiaman, who had been tormenting him for "scribbling". Too weak to continue, he was shot into a mass grave near the village of Abda in Northwestern Hungary. Today, a statue next to the road commemorates his death on this spot.

Eighteen months later, his body was unearthed and in the front pocket of his overcoat the small notebook of his final poems was discovered. (His body was later reinterred in Budapest's Kerepesi Cemetery.) These final poems are lyrical and poignant and represent some of the few works of literature composed during the Holocaust that survived. Possibly his best known poem is the fourth stanza of the Razglednicák, where he describes the shooting of another man and then envisions his own death.

Radnóti Miklós (Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.) magyar költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője.

Radnóti Miklós 1909. május 5-én született Budapesten, a Kádár utca 8-ban egy asszimilált zsidó családban. Születése édesanyja, Grosz Ilona (1881–1909) és ikertestvére életébe került. Édesapja, Glatter Jakab (1874–1921) kereskedelmi utazó volt.
A Szemere utcai elemiben (1915-19), a Markó utcai főreáliskolában (1919-23) és az Izabella utcai Báró Wesselényi Miklós fiú felső kereskedelmi iskolában (1923-1927) végezte tanulmányait. 1927 júniusában érettségizett. 1921. július 21-én agyvérzésben meghalt édesapja.
1926 őszén megismerkedett leendő feleségével, Gyarmati Fannival. Közösen csatlakoztak a Magyar Ifjúsági Balassa Bálint Irodalmi Körhöz. 1927-28-ban elvégzett egy tanévet a csehországi Liberec (Reichenberg) textilipari főiskoláján, majd onnan visszatérve nagybátyja nagykereskedésében helyezkedett el. Októberben barátaival 1928 címmel irodalmi folyóiratot indítottak. A lapnak két száma jelent meg, s Radnótitól két verset (Sirálysikoly, Szegénység és gyűlölet verse) közölt. 1929-ben a fiatal csoportosulás Jóság címmel önálló antológiát jelentetett meg, amelyben Radnóti már tizenkét verssel szerepelt.
A nyári szünidőt a rokonoknál, Trencsénben töltötte. Decemberben gimnáziumi különbözeti érettségi vizsgát tett annak érdekében, hogy felsőoktatási tanulmányokat folytathasson. 1929-30-ban részt vett a Kortárs című, avantgárd szellemiségű folyóirat megalapításában és szerkesztői munkájában. Ősszel beiratkozott a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karának magyar-francia szakára. 1931-ben bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tevékenységébe.
Április 11-én a budapesti törvényszék utasítására házkutatást tartottak nála, verseskötetének maradék példányait elkobozták, vallásgyalázás és szeméremsértés vádjával eljárást indítottak ellene. A nyári szünidőt Franciaországban töltötte. December 8-án zárt tárgyalás keretében a Töreky-tanács nyolcnapi fogházbüntetésre ítélte. 1932. május 18-án az ítélőtábla Gadó-tanácsa helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, de annak végrehajtását felfüggesztette. Júniusban a Valóság című folyóirat munkatársa volt. Júliusban Bálint Györgyéknél, Tátraszéplak közelében nyaralt. Ősszel tanári alapvizsgát tett. Részt vett az Országos Ifjúsági Bizottság szegedi csoportjának, valamint a Hétvezér utcai munkásotthon szavalókörének munkájában.
1933-ban a Művészeti Kollégium művelődési programja keretében előadást tartott. 1934 májusában sikeres doktori szigorlatot tett. Júniusban summa cum laude minősítéssel a bölcsészettudományok doktorává avatták. Kaffka Margit művészi fejlődése című doktori értekezését az egyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézete és a Művészeti Kollégium is kiadja. Elkészíti francia szakdolgozatát, majd Müller Lajos nyomdász jóvoltából a Gyarmati Könyvnyomtató Műhelyben külön kötetben is megjelenik Ének a négerről, aki a városba ment című költeménye. A Nyugat 3. nemzedéke munkatársa lett.
1935. augusztus 11-én feleségül vette Gyarmati Fannit, s a Pozsonyi út 1. számú házban béreltek lakást. A nyarat az apósa által bérelt, Diana út 15/B. szám alatt lévő családi házban töltötték. 1936-ban rendszeres résztvevője a Tóth Árpád Társaság felolvasóestjeinek. 1937. január 18-án Baumgarten-jutalomban részesült. Nyáron feleségével egy hónapot töltöttek Párizsban. Megismerkedtek Pierre Robin francia költővel. Részt vettek július 24-én a Spanyol Köztársaság melletti szolidaritás jegyében rendezett nagy tömegtüntetésen.

1938 nyarán egy hetet a francia Pen Club meghívására, további három hetet magánemberként újra Párizsban töltött feleségével. Hozzákezdett Guillaume Apollinaire verseinek fordításához. 1940-ben megjelent a Vas Istvánnal közösen fordított Guillaume Apollinaire válogatott versei. Szeptember 6-ától munkaszolgálatra hívják be Szamosveresmartra, majd decemberben két hétig a tasnádi büntetőtáborban dolgozott. December 18-án szabadult.
1941 októberében sajtó alá rendezte József Attila fiatalkori verseit, Galamb Ödön visszaemlékezésének függelékeként Makói évek címmel. November 1-jén részt vett Kossuth és Táncsics sírjánál rendezett néma tüntetésen. 1942-ben a Hungária Kiadó gondozásában megjelent külön füzet formájában Naptár című versesfüzete. Március 15-én részt vett a Történelmi Emlékbizottság kezdeményezte háborúellenes tüntetésen a Petőfi-szobornál. Július 1-jén újabb munkaszolgálatos behívót kapott. Többek között Élesden és a hatvani Cukorgyárban dolgozott. November 19-én egy pesti ládagyárba vezérelték. Aláírásgyűjtés kezdődött a kiszabadítása érdekében. 1943. május 2-án a budapesti Szent István Bazilikában megkeresztelkedett.

1944-ben Karunga, a holtak ura címmel megjelentek néger mesefordításai. Május 18-án újabb munkaszolgálatra hívták be. Az ukrán fronton tejesített szolgálatot. 1944 májusában a magyar hadsereg visszavonult, és Radnóti egységét a jugoszláviai Bor melletti munkatáborba vezényelték. Június 2-án érkezett meg a Lager Heidenauba. Radnóti ekkor verseit egy kis noteszbe írta fel, melyeket szétosztott barátai között. Azt akarta, hogy aki tudja, vigye magával a háború után, és jelentesse meg. Versei (Többek között a Hetedik ecloga és a Razglednicák) a tábori élet sötét körülményeit mutatták be, vagy szerelméhez, Fannihoz szóltak.

Augusztus végén a bori tábort felszámolták, és az ott élő 3200 zsidót Magyarországra vezényelték, hogy onnan deportálják őket. Az út folyamán a csoport nagy része meghalt a nehéz körülmények miatt. Radnóti az út folyamán még elkészítette utolsó verseit, köztük az Erőltetett menet címűt is. Szemtanúk szerint az amúgy is legyengült költőt egy részeg tiszt abronccsal erősen megverte, mivel "firkálgatott". Mivel ő és társai képtelenek voltak tovább haladni, a tisztek a Győr közeli Abda község határában tömegsírba lőtték őket. 18 hónappal később exhumálták, és ekkor találták meg zubbonya zsebében a noteszét, benne utolsó verseivel.

Részlet a Razglednicákból:

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

(Szentkirályszabadja, 1944. október 31.)

Antal Szerb - Szerb Antal

Antal Szerb (May 1, 1901, Budapest - January 27, 1945, Balf) was a noted Hungarian scholar and writer. He is recognized as one of the major Hungarian literary personalities of the 20th century.

Szerb was born in 1901 to assimilated Jewish parents in Budapest, but baptized Catholic. He studied Hungarian, German and later English, obtaining a doctorate in 1924. From 1924 to 1929 he lived in France and Italy, also spending a year in London, England.
As a student he published essays on Georg Trakl and Stefan George, and quickly established a formidable reputation as a scholar, writing erudite studies of William Blake and Henrik Ibsen among other works. Elected President of the Hungarian Literary Academy in 1933 - aged just 32 -, he published his first novel, The Pendragon Legend (which draws upon his personal experience of living in Britain) the following year. His second and best-known work, Utas és holdvilág, known in English as Journey by Moonlight, came out in 1937. He was made a Professor of Literature at the University of Szeged the same year. He was twice awarded the Baumgarten Prize, in 1935 and 1937.
In 1941 he published a History of World Literature which continues to be authoritative today. He also published a volume on novel theory and a book about the history of Hungarian literature. Given numerous chances to escape antisemitic persecution (as late as 1944), he chose to remain in Hungary, where his last novel, a Pirandellian fantasy about a king staging a coup against himself, then having to impersonate himself, Oliver VII, was published in 1942. It was passed off as a translation from the English, as no 'Jewish' work could have been printed at the time.
Szerb was deported to a concentration camp late in 1944, and was beaten to death there in January 1945. He was 43.
Szerb Antal (Budapest, 1901. május 1. – Balf, 1945. január 27.) jelentős magyar író, irodalomtörténész, nemzetközileg népszerű regények szerzője.

Budapesten született asszimilált zsidó családba, a Deák Ferenc tér 15. szám alatt. Római katolikus nevelést kapott (keresztapja Prohászka Ottokár volt), gyermekkora legmeghatározóbb élménye a cserkészet volt. Apja, a magát szabadkőművesnek valló Szerb Károly 1911 őszén beiratta a piarista gimnáziumba, ahol Sík Sándor tanította magyarra, és támogatta irodalmi ambícióit az önképzőkörben. Itt írta élete első verseit, novelláit, sőt felsős gimnazista korában megjelentek esszé- és drámakísérletei is. Jeles érettségi után 1920 szeptemberében iratkozott be a pesti egyetem bölcsészkarára, magyar-német szakra. Közben tanult meg angolul és franciául, és utolsó szigorlata, valamint a Kölcseyről írt értekezésének benyújtása után 1924. július 24-én doktorrá avatták.
Húszéves sem volt, amikor a Nyugat 1921. februári száma egyszerre hat versét jelentette meg, majd kritikákat is írt a lapnak. Nemsokára a Napkelet című folyóirat is közölte írásait, majd az akkoriban szerveződő Minerva című tudományos, szellemtörténeti, arisztokratikus és reprezentatív jellegű folyóirat írógárdájához csatlakozott. A szerkesztőség 1926-ban teljes egészében közölte Kölcseyről írt doktori disszertációját.
Az 1930-as években főként az angolszász irodalommal és regényelmélettel foglalkozott. Nagy összefoglaló műve, A világirodalom története megírásához Babits Mihály művére (Az európai irodalom története) is támaszkodott. A világirodalmat ő is folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek évszázadokon és országhatárokon átemelkedve megtermékenyítik egymást. Gondolatmenete stílusok és korszakok egységeire épül. Versei a lázas útkeresés, a szándékos meghökkentés programjából születtek. Pályakezdő éveinek novellái a történelmi múltba és a mesék időtlen világába vezetnek.
Az 1930-as évek írói termésének nagy részében eltűnnek a látványos történelmi ihletések, helyükre a csodák, a misztikus borongás lép, és egy kedvesen ironikus lírai önarckép bukkan fel. A Pendragon legenda, első hosszabb prózai műve a detektívregény, a kísértethistória és az esszéregény ötvözete. Az Utas és holdvilág alapmotívuma az elfojtott legbelső sejtelmekhez vezető utazásélmény.
1941-től alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. 1943-ban, majd 1944. június 5-én behívták munkaszolgálatra. Fertőrákosra, onnan Balfra vitték. Embertelen körülmények között halt meg 1945. január 27-én.
Szerb Antal szexuális irányultsága – különös naplójának[1] megjelenése után – irodalomtörténeti viták tárgyává vált. Kétségtelen, hogy a naplóban Szerb számos utalást tesz homoerotikus vágyaira, kapcsolataira, amely egyesek szerint nyilvánvaló bizonyítékai az író homoszexuális beállítottságának.[2][3] Mások [4] azonban kétségbevonják ezen életrajzi adatok jelentőségét, és azt fiatalkori útkeresésnek tartják.

Budapest XVI. kerületében hatosztályos gimnáziumot neveztek el róla (Szerb Antal Gimnázium).

Művei:

Az angol irodalom kis tükre (1929)
Magyar irodalomtörténet (1934)
A Pendragon-legenda (1934)
Hétköznapok és csodák (1936)
Utas és holdvilág (1937)
A királyné nyaklánca (1943)
A világirodalom története (1941)
Gondolatok a könyvtárban (1946)
Madelon, az eb (1947)
A varázsló eltöri pálcáját (1961)
Szerelem a palackban (1963)
Ex (1965)
VII. Olivér (1966)

Henry Alfred Kissinger

Henry Alfred Kissinger (born Heinz Alfred Kissinger on May 27, 1923) is a German-born American politician, and 1973 Nobel Peace Prize laureate. He served as National Security Advisor and later concurrently as Secretary of State in the Richard Nixon administration. Kissinger emerged unscathed from the Watergate scandal and maintained his powerful position when Gerald Ford became President.
A proponent of Realpolitik, Kissinger played a dominant role in United States foreign policy between 1969 and 1977. During this period, he pioneered the policy of détente.
During his time in the Nixon and Ford administrations he cut a flamboyant figure, appearing at social occasions with many celebrities. His foreign policy record made him a nemesis to both the anti-war left and the anti-communist right alike.
With the recent declassification of Nixon and Ford administration documents relating to U.S. policy toward South America and East Timor, Kissinger has come under fire from journalists and human rights advocacy groups, both in the U.S. and abroad. Following the release of those documents, officials in France, Brazil, Chile, Spain, and Argentina have sought him for questioning in connection with Operation Condor, hindering his travel abroad.

Kissinger was born in Fürth, Bavaria, Germany, as Heinz Alfred Kissinger to Jewish parents Louis Kissinger, a schoolteacher, and Paula Stern. His surname refers to the city of Bad Kissingen and was first taken by his great-great-grandfather, Meyer Löb, in 1817.[2] In 1938, fleeing Nazi persecution, his family moved to New York. Kissinger was naturalized a U.S. citizen on June 19, 1943, while in military training at Camp Croft in Spartanburg, South Carolina.
He spent his high school years in the Washington Heights section of upper Manhattan, but never lost his pronounced German accent, perhaps due to childhood shyness which made him hesitant to speak[3]. Henry Kissinger attended George Washington High School at night and worked in a shaving-brush factory during the day. While attending City College of New York, in 1943, he was drafted into the U.S. Army, trained at Clemson College in South Carolina, and became a German interpreter for the 970th Counter Intelligence Corps, with the rank of sergeant.
Henry Kissinger received his B.A. degree summa cum laude at Harvard College in 1950, where he studied under William Yandell Elliott.[4] He received his M.A. and Ph.D. degrees at Harvard University in 1952 and 1954, respectively. In 1952, while still at Harvard, he served as a consultant to the Director of the Psychological Strategy Board.[5] His doctoral dissertation was "Peace, Legitimacy, and the Equilibrium (A Study of the Statesmanship of Castlereagh and Metternich)."
Kissinger remained at Harvard as a member of the faculty in the Department of Government and at the Center for International Affairs. He became Associate Director of the latter in 1957. In 1955, he was a consultant to the National Security Council's Operations Coordinating Board.[5] During 1955 and 1956, he was also Study Director in Nuclear Weapons and Foreign Policy at the Council of Foreign Relations. He released his Nuclear Weapons and Foreign Policy the following year.[6] From 1956 to 1958 he worked for the Rockefeller Brothers Fund as director of their Special Studies Project.[5] He was Director of the Harvard Defense Studies Program between 1958 and 1971. He was also Director of the Harvard International Seminar between 1951 and 1971. Outside of academia, he served as a consultant to several government agencies, including the Operations Research Office, the Rand Corporation, the Arms Control and Disarmament Agency, and the Department of State.[5]
A liberal Republican keen to have a greater influence on American foreign policy, Kissinger became a supporter of, and advisor to, Nelson Rockefeller, Governor of New York, who sought the Republican nomination for President in 1960, 1964 and 1968. After Richard Nixon won the presidency in 1968, he made Kissinger National Security Advisor.
With his first wife, Ann Fleischer, he had two children, Elizabeth and David. He lives with his second wife, Nancy Maginnes, in Kent, Connecticut. He is the head of Kissinger Associates, a consulting firm.
He had triple coronary bypass heart surgery in May 1982.
He has a brother, Walter, who is one year younger.
Kissinger is a fan of the Los Angeles Dodgers baseball team. A lifelong soccer fan, Kissinger is a supporter and honorary member of the German soccer club Spielvereinigung Greuther Fürth from his hometown, where he was a member in his youth.[7] During the 1970s, Kissinger was among the many celebrity fans of the New York Cosmos. He is also a recipient of the 'Fifa Order of Merit', the highest accolade awarded by the footballing body.
Henry Alfred Kissinger (szül. Heinz Alfred Kissinger Fürth, 1923. május 27.) német születésű amerikai Nobel-békedíjas diplomata és politikus. Nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd honvédelmi miniszter a Nixon-kormányban, mely tisztségében a Watergate-botrány (1974) után a Gerald Ford vezette új kormányban is megmaradt.
Mint a Realpolitik támogatója és követője, jelentős szerepet játszott az Egyesült Államok külpolitikájában 1969 és 1977 között, mely során az általa kidolgozott détente (fr. „enyhülés”) vezérelv valódi enyhülést hozott az USA és a Szovjetunió kapcsolatában és meghatározó szerepet játszott az 1972-es kínai-amerikai csúcstalálkozón Zhou Enlai pártfőtitkárral tartott megbeszéléseken, mely Kína a világ felé történő nyitását, illetve egy új, anti-szovjet kínai-amerikai szövetséget eredményezett. 1973-ban a vietnami háború befejezéséért tett erőfeszítései elismeréséül Nobel-békedíjat kapott.

Kissinger a bajorországi Fürth városában látta meg a napvilágot Heinz Alfred Kissinger néven, 1923. május 27-én Lous Kissinger és Paula Stern gyermekeként. Zsidó származása miatt a család 1938-ban a nácik elől New Yorkba emigrált. Henry katonai kiképzése során, 1943. június 19-én kapta meg az amerikai állampolgárságot. Bár 15 éves kora óta az Egyesült Államokban él, azóta is érezhető német akcentussal beszéli az angol nyelvet. A New York-i városi Főiskola (City College of New York) hallgatójaként sorozták be 1943-ban. Kiképzése után, immár amerikai állampolgárként a belső elhárítás (Counter Intelligence Corps) 970-es alakulatához került, mint német tolmács. A háború után a Harvardot summa cum laude végezte 1950-ben. Az egyetem Kissingert tartja az egyetlen olyan hallgatójának, aki hibátlanul végezte el tanulmányait, annak ellenére, hogy az utolsó évében egy négyes (B) becsúszott[1]. A mesteri- majd a PhD fokozatot 1952-ben, illetve 1954-ben szerezte meg, ugyanott. Doktori disszertációjának címe A World Restored: Metternich, Castlereagh, and the Problems of Peace 1812–22. volt. Tanulmányai befejeztével a Harvardon maradt, ahol különböző pozíciókat töltött be, miközben több nagyobb állami szervezet tanácsadója is lett.
Liberális republikánusként, és hogy az amerikai külpolitikában nagyobb szerephez jusson, Nelson Rockefeller republikánus jelöltet, New York állam akkori kormányzójának támogatója illetve külpolitikai tanácsadója lett az 1960-as, 1964-es és 1968-as elnökválasztásokon. Richard Nixon 1968-as győzelme után meghívta Kissingert a nemzetbiztonsági tanácsadói székbe, mely a nemzetbiztonsági kabinet vezető székét, ezáltal pedig az elnökhöz tartozó kabinetbe kerülést jelentette.
Első feleségétől két gyermeke született. Jelenleg második feleségével, Nancy Maginnes-el él a Connecticut állambeli Kent városában, ahol saját cégét, a Kissinger Associates nevű tanácsadó vállalatot igazgatja.
Nagy rajongója a New York Yankees baseballcsapatnak, illetve a jelenleg a német másodosztályban szereplő SP Fürth labdarúgócsapatnak, melynek ifikorában egy ideig tagja is volt.

Hatvany-Deutsch Dinasty

Hatvany-Deutsch Sándor, báró, or Alexander Deutsch Baron de/von Hatvan (November 17, 1852, Arad - February 18, 1913, Nagysurány) was a Hungarian merchant and financier.
He was educated in Budapest and Berlin. As the head of the firm of Ignatz Deutsch & Sons, he rendered great service to the sugar industry in Hungary, establishing beet-sugar factories at Nagy Surany, Hatvan, and Garamvölgye. In recognition of his services his family was raised to the nobility (Deutsch von Hatvan) in 1879.

Baron Ferenc Hatvany (1881, Budapest - 1958, Lausanne) was a member of the prominent Hungarian Hatvany-Deutsch family. He was a painter, a graduate of the Académie Julien in Paris and an art collector. His collection [1] included paintings from Tintoretto, Cézanne, Renoir, Ingres and Courbet, most notably L'Origine du monde and Femme nue couchée.
Towards the end of the Second World War his paintings were looted by Soviet troops but some were ransomed by Hatvany. In 1947 he emigrated to Paris.[1] In 1955 L’Origine du monde was sold at auction for 1.5 million francs.
Paintings that were looted from Hatvany's collection are still hanging on museum walls in Budapest, Moscow, and Nizhny Novgorod.
Deutsch Ábrahám

Kőszegről települt át Aradra, a híres dél-magyarországi gabonavidék központjába, ahol szatócsüzletet nyitott, s szövettel, gyapottal, gabonával és más terményekkel kereskedett. A napóleoni háborúk konjunktúrájának hatására figyelme a gabonakereskedelem felé fordult. Ezzel teremtette meg a későbbi hatalmas vagyon alapjait.

Deutsch Ignác

Kezdetben apja szatócsüzletébe társult, majd különböző arisztokrata családoknál (pl. a gróf Zelenski családnál) kereskedő, hitelt nyújtó „házi zsidó”. A hazai biztosítási üzletág megteremtője: 1838-ban átvette az Assicurazioni Generali (Trieszt) biztosító társaság aradi képviseletének irányítását. 1844-ben az Aradi Első Takarékpénztár váltóbírálója. 1848–49-ben nemzetőrként részt vesz a szabadságharcban. Felesége szintén vagyonos terménykereskedő családból származott. 1856-ban Pest város magisztrátusától nagykereskedői jogokat kapott Bernát fiával, mint társával együtt. A cég induló vagyonához (30 000 Ft) 20 000 Ft-tal járult hozzá. Az 1850–60-as években több vasútépítés fővállalkozói (pl. Kassa – Odenberg, Munkács – Beszkid vonalak). Részt vesznek az 500 000 Ft tőkével induló Concordia Gőzmalom alapításában. Vagyonát földbirtokvásárlásba fektette. Hagyatéki leltára szerint több mint 10 000 hold birtoka volt. Ez jelentette a család malom-, majd cukoriparhoz kapcsolódásának bázisát. 1867-ben 460 000 Ft-ért megvette a hatvani uradalmat (4255 hold) az egykori Grassalkovich kastéllyal együtt.

Deutsch József

1864-ben vállalkozó szellemű kereskedők 250 000 Ft alaptőkével üzembe helyezték az Első Budai Gőzmalmi Társulatot. A vezetőségben a Weisz és Brüll család mellett a Deutsch céget D. József képviselte.
A 70-es években igazgatósági tagja az Első Budapesti Gőzmalom Rt-nek, de a „Deutsch Ig. és Fia” közkereseti társaságban nem szerepelt a neve.
1879-ben hatvani előnévvel Bernát testvérével együtt nemességet kaptak. Lehet, hogy e nemességet a Bosznia-Hercegovina okkupációja (1878) során a hadseregnek nyújtott támogatásukért adományozták nekik, de az is lehet, hogy egyszerűen csak vásárolták.

Deutsch Bernát

15 éves korától apja üzletében dolgozott, de a kereskedelmi törvény (1840. XVI. tc.) értelmében cégjegyzésre csak 20 éves korától volt jogosult. 1856-ban mint apja társa, nagykereskedői jogot kap. A cég induló vagyonához (30 000 Ft) 10 000 Ft-tal járult hozzá. Az 1873-as tőzsdekrachot és hitelválságot meglovagolva a cég forgalma jelentősen ugrik. 1879-ben pl. a Concordia Gőzmalom – melynek alaptőkéje ekkor már 1 150 000 Ft – majdnem összes részvényét a Deutsch család vallhatta magáénak. 1882-ben már Bernát az alelnök, ő az Osztrák Nemzeti Bank pesti fiókjának és a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak a váltóbírálója, igazgatósági tagja a Magyar Jelzáloghitelbanknak, az Egyesült Budapesti Fővárosi Takaréknak és a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-nek. 1888-ban földbirtokos megjelöléssel 6915 Ft adóval szerepel a főváros legnagyobb adófizetői között. 1881-ben a Deutsch, Kohner és Brüll cégek megvásárolják a csődbe jutott nagy-surányi cukorgyárat. A gyár 1882-ben Bernát elnökletével, 4,5 millió Ft alaptőkével kezdi meg a termelést. 1888–89-ben cukorgyárat alapítanak a család hatvani birtokán, majd 1893-ban Sárváron és Oroszkán. 1893. október 26-án hunyt el.

Deutsch Ernestine

A bécsi Hochschule für Bodenkulturban tanult. 1884-től társtulajdonosa a „Deutsch Ig. és Fia” cégnek. 1888-tól a hatvani cukorgyár vezetője. A cukoripar helyzetéről gyakran jelentek meg cikkei a hazai sajtóban. Apja halála (1893) után unokatestvére és sógora, Sándor üzlet társa.
1910-ben bárói méltóságot kapott, ugyanezen évtől volt a főrendiház tagja. 1913. június 30-án halt meg.

Hatvany-Deutsch Sándor

Fiatal korában egy berlini bankban gyakornok. 1873-ban részt vett a családi cég vállalkozásaiban. 1877-ben lett cégvezető. 1893–1913 között a Nagy-Surányi Cukorgyár elnöke. 1879-től társtulajdonosa a „Deutsch Ig. és Fia” cégnek. Apjával és nagybátyjával részt vett a gabona-, majd cukoripari alapításokban. 1894-ben elnöke lett a Cukorgyárak Országos Szövetségének. A család bankérdekeltségei folytán a századfordulón a 32 milliós alaptőkéjű Hazai Bank alelnöke, valamint a Pesti Hazai Első Takarékpénztár és a Budapesti Giro- és Pénztáregylet igazgatósági tagja. (1904-ben már szinte mindegyik budapesti nagybank igazgatóságában ott voltak a család tagjai.)
A bankok és cukorgyárak mellett két nagy gőzmalom fő részvényese. 1902-ben Chorin Ferenccel megalapította a hazai iparosok érdekvédelmi szervezetét, a Gyáriparosok Országos Szövetségét. 1903-ban tagja lett a főrendiháznak. 1910-ben bárói méltóságot kap.
A családi birtokok jelentős részét az ő nevén tartották nyilván, mint ahogy a nagybátyja (Bernát) és apja (József) közti munkamegosztásban is apja kezelte a birtokokat. Az összterületet tekintve 1911-ben az arisztokrata birtokosok között a 75., a „friss arisztokraták” közül azonban senki nem előzte meg. A birtokok elsősorban a cukorgyárak répaszükségletét voltak hivatva kielégíteni, de az újabb gyáralapításokban (Erőtakarmánygyár, Hatvani Növénynemesítő Rt. stb.) is a kiterjedt földbirtok szolgált bázisul. Halála előtt néhány héttel másodszor is megnősült. 1913. február 18-án hunyt el.
Hatvany Lajos

Budapest, 1880. okt. 28. - Bp., 1961. jan. 12. író, kritikus, irodalomtörténész, az MTA tagja
Egy másik Hatvany A cukorbáró Sándor legidősebb fia Hatvany Lajos. HL legidősebb öccse, Ferenc a századelő egyik legkülönösebb fantáziajú festőművésze volt, aki sajátos átmenetet teremtett a színpompás romantika és a modern látomásosság között, és amúgy mellékesen a kor egyik jelentékeny műgyűjtője és művészeti szakértője lett. Legifjabb öccse, Bertalan pedig - miközben ő volt a nagy cég irányító gazdasági szakembere, nemzetközi hírű orientalista - a keleti kultúrák, nyelvek és néprajzi ismeretek tudósa - volt, és bátyjával versengve tanáccsal és pénzzel támogatta a modern magyar költészetet. Józsefnek Hatvany Lili a leánya, ez a csevegő hangú, ironikus kritikájú, egy időben méltán nagyon népszerű író-újságíró. Ez a családi háttér Hatvany Lajos írói, kritikusi, irodalomtörténészi, államférfiúi, irodalomszervezői és irodalompártolói életéhez. Nélküle egyszerűen nem lehet elbeszélni századunk magyar irodalmi életét.
A fiatal Hatvany A gazdag, tevékeny család, amely eleve tisztelte a kultúrát és mindenekelőtt a magyar irodalmat, korán tudomásul vette, hogy a tanulástól megszállott fiúból sohasem lesz cukorgyáros. Nem bánták, volt elegendő fiú, aki folytathatta az apák-nagyapák vagyont hozó mesterségét, és még azt is tudomásul vették, hogy az a jövedelem, amely a mindenkori családi vagyonból kijár a nagy cég egyik örökösének, a magyar irodalom és benne a költészet pártolására fordíttassék. Csak tanuljon a fiú ott és annyit, amennyit akar. A gimnázium befejezésekor volt annyira otthonos a német, francia és angol nyelvekben, hogy ott folytathatta tanulmányait, ahol a legalkalmasabbnak tartotta. Németország legnyugatibb végén, Freiburgban találta meg a neki való egyetemet. Ott képezte magát a nyelvészet tudósává és az akkor népszerű filozófiák - Schopenhauer, Nietzsche - alapos ismerőjévé, miközben át-átrándult Angliába és Franciaországba, hogy közel maradjon a modern irodalom tűzhelyeihez. Mindemellett azonban igazán a magyar költészet volt a szívügye, ennek a doktora akart lenni. Csokonai és főleg Petőfi varázsa halála napjáig kísérte és kísértette. És a Párizsban megismert akkori új, kritika szellemét szándékozott otthon megismertetni. Haza is jön doktorálni a magyar irodalomból is. És összetalálkozik - szinte utolsó pillanatban - a Petőfi-korszak végső képviselőjével, a konzervatív, de nagyon kulturált és nagyon színvonalas kritikus-irodalomtörténész professzorral, Gyulai Pállal.
A fiatal Hatvany Mellette tölti a nagy tudós végső esztendeit. Valószínűleg neki köszönhető, hogy amikor Ady megjelenik a színtéren és az egész maradi világ indulatosan, felháborodottan tiltakozik ellene, akkor a nyilvántartottan konzervatív Gyulai Pál felismeri benne a nagy költőt. Ez érteti meg, hogy Gyulai halálakor Ady oly megrázóan szép búcsúverset írt róla. Hatvany megtalálta az összhangot Petőfi emléke, Gyulai hagyományőrzése és Ady újdonsága, s az újdonságon belül költői nagysága között. Hamarosan személyesen is összebarátkozott Adyval, és ettől kezdve az új magyar irodalom ösztönzője, szervezője és anyagi támogatója lett. - Már első könyvei is feltűnést keltettek. Németül írt szatirikus tanulmánya a nyelvészet fölösleges mellékútjairól, majd hitvallása a személyes ízlés jogáról az impresszionista kritikában irányító alakká teszi az új irodalomban. Lelke és anyagi támasza a megalakuló Nyugatnak, amíg ízlés- és stílusigény-különbözésük Osvát Ernővel el nem távolítja... nem Adytól, de Ady irodalmi körétől. Ő politikus lélek, akárcsak Ady. Károlyiban is felismeri a követendő utat. Az első világháború éveiben Ady mellett ő képviseli az irodalomban leghangzatosabban az eljövendő demokratikus forradalom igényét. Bár folyton készül a nagy Petőfi-életmű összefoglalására, de ez csak élete végén valósul meg. Egyelőre Adyról kell írnia. És a demokratikus törekvéseket kell pártolnia. A tizenkilences Kun Béla-forradalom egyik vezéralakja lesz Károlyi mellett, a Nemzeti Tanács vezérkarához tartozik. Károlyi köztársaságában ismeri fel politikai céljainak megvalósulását. De Károlyira a tanácsköztársaság következik. Ez nem az ő világa. Emigrál előle. Külföldön éli át Trianon gyászát, és indulatos könyvben tiltakozik ellene. De ugyanúgy tiltakozik Horthy ellenforradalma ellen. - És közben írja, lassanként megírja a század szépirodalmának egyik legérdekesebb, dokumentumerejű nagyregényét, az ,,Urak és emberek"-et ( 1927), a hazai nagypolgárság krónikáját egy gazdag magyar család történetében, sok önéletrajzi elemmel. Első kötete, a ,,Zsiga a családban" maradandó klasszikus darabja a magyar regényirodalomnak. Emellett Ady szüntelenül probléma a számára. Újabb és újabb könyvekben új és új szempontokat vet fel Adyról és koráról. - Közben kezdettől végig újságíró is, hol magyarul, hol németül, s ha kell angolul. De 1927-ben nem bírja a hazátlanságot. Itthon vád alatt van, forradalmi múltja bűncselekmény. Ő mégis hazajön, önként bíróság elé áll. El is ítélik, de a következő évben már szabadul. Ekkor következik az új nagy felismerés: József Attila. Elsőként, azonnal tudja, hogy vele kezdődik költészetünk új fejezete. És ugyanúgy áll az immár jelenlévő következő nemzedék mellé, ahogy korábban segítette - pénzzel és tanáccsal - a ,,Nyugat"-ot. De amikor a fasizmus már fertőzi Magyarországot is, újra számkivetésbe megy. Most Angliában él hosszú évekig. Csak a háború után jön haza. Akkor ünnepelve fogadják, egyetemi tanár lesz, a Tudományos Akadémia is meghívja. És visszatérhet az ifjúkor óta kísértő feladathoz: Petőfihez. Öt óriási kötetben írja meg ,,Petőfi napjai" címen líránk főklasszikusának életrajzát. - És közben mennyi minden volt! Közben felfedezte és pártolta a József Attila utáni még újabb költőink értékeit, közben világraszóló társasági életet élt otthonában, a budai vár Bécsi kapu terén lévő Hatvany-palotájában. Ott találkozott például Thomas Mann Bartók Bélával. Ő pedig akárhol volt, tekintély volt magas, elegáns alakjával, csevegő hangjával barátok és asszonyok körében, szerkesztőségekben, kávéházakban, katedrákon, itthon és külföldön. Így élt 81 éven át. Jó író is volt, egyéni hangú kritikus is volt, irodalomtörténész is volt, tanító is volt, mecénás is volt. Egy irodalmi korszakunk megtestesítője volt.