Barry Diller

Barry Diller (born 2 February 1942) is the Chairman and Chief Executive Officer of IAC/InterActiveCorp and the media executive responsible for the creation of Fox Broadcasting Company and USA Broadcasting.
Barry Diller was born February 2, 1942 in San Francisco, California, where he was raised and began his career through a family connection in the mailroom of the William Morris Agency after dropping out of UCLA after one semester. In 2001 he married fashion designer Diane von Fürstenberg. He is a life-long Democrat and supporter of progressive causes.
He was hired by ABC in 1966 and was soon placed in charge of negotiating broadcast rights to feature films. He was promoted to vice president in charge of feature films and program development in 1969. In this position, Diller created the ABC Movie of the Week, pioneering the concept of the made-for-television movie through a regular series of 90-minute films produced exclusively for television.
Diller served for ten years as the Chairman and Chief Executive Officer of Paramount Pictures Corporation starting in 1974. With Diller at the helm, the studio produced hit television programs such as Laverne & Shirley (1976), Taxi (1978), and Cheers (1982) and films ranging from Saturday Night Fever (1977), and Grease (1978) to Raiders of the Lost Ark (1981) and its sequel Indiana Jones and the Temple of Doom (1984) to Terms of Endearment (1983) and Beverly Hills Cop (1984).
From October 1984 to April 1992, he held the positions of Chairman and Chief Executive Officer of Fox Inc, parent company of Fox Broadcasting Company and 20th Century Fox, where he greenlighted hits like The Simpsons. Diller quit 20th Century-Fox in 1992 and purchased a $25 million stake in QVC teleshopping network. Diller resigned from QVC in 1995.
In 1997, Diller acquired the assets of Silver King Broadcasting, the collective group of over-the-air TV stations owned by then Bud Paxson's Home Shopping Network as well as the Home Shopping Network itself. Along with this acquisition, Diller also purchased the rights to the USA Network from the Bronfman family. Due to Home Shopping getting more notoriety on the cable networks from his former dealings with the QVC Network, Diller sought to repurpose the broadcast stations into independent, locally-run stations as part of a station group dubbed USA Broadcasting of which the flagship station was WAMI-TV in Miami Beach, FL. The purpose of the network was to have the flagship, WAMI, produce sports and news programming while testing general interest programming for the other stations in the group, of which the general interest programming would be locally produced by the other stations in the group. Due to the high costs involved with producing and acquiring talent for shows outside the typical areas of New York, NY and Los Angeles, CA, plus the significantly low ratings such shows received in Miami Beach, the remaining shows were moved to Los Angeles to regain traction, but never did. Diller eventually sold the TV assets to Univision after rejecting a bid from The Walt Disney Company. The USA Network and its assets were later sold off to Vivendi. Diller retained the assets of the Home Shopping Network and the subsequent Internet assets he acquired later to bolster the HSN Online stable that later became IAC/InterActiveCorp.

Diller is currently the Chairman of Expedia and the Chairman and Chief Executive Officer of IAC/InterActiveCorp, an interactive commerce conglomerate and the parent of companies including ServiceMagic, Home Shopping Network, Ticketmaster, Match.com, Citysearch, LendingTree and Connected Ventures, home of Vimeo and CollegeHumor. In 2005, IAC/InterActiveCorp acquired Ask.com, marking a strategic move into the Internet search category. Diller has been on the board of The Coca-Cola Company since 2002. The new headquarters of IAC/InterActiveCorp was designed by Frank Gehry and opened in 2007 at 18th Street and the West Side Highway in Manhattan's Chelsea neighborhood, an epicenter of the city's gay community. The western half of the block is dedicated to the building which stands several stories taller than the massive Chelsea Piers Sporting complex just across the West Side Highway. The extra floors guarantee a panoramic Hudson River view from Diller's sixth-floor office.

In 2001, Diller married fashion designer and longtime friend Diane von Fürstenberg.

In 2003, on the PBS TV program NOW with Bill Moyers, Diller vocalized a strong warning against media consolidation. In the interview he referred to media ownership by a few big corporations as an oligarchy, saying the concentration strangles new ideas.

Barry Diller was "the highest-paid executive [of 2005 fiscal year]" according to a report by The New York Times on Thursday, October 26, 2006 with a total compensation package in excess of $295 million.^[4] In an opinion article in the New York Times of Nov 7, 2006, Nicholas D. Kristof awarded him his annual Michael Eisner Award, consisting of a $5 shower curtain, for corporate rapacity and laziness.
Diller is responsible for what the media dubs "The Killer Dillers" – people whom Diller mentored and who later became big-time media executives in their own right. Examples include Michael Eisner (who was President & COO of Paramount Pictures while Diller was Chairman & CEO of Paramount Pictures, who went on to become Chairman & CEO of The Walt Disney Company), Dawn Steel (future head of Columbia Pictures and the first woman to run a movie studio, who worked under Diller at Paramount), Jeffrey Katzenberg (head of PDI/DreamWorks Animation, principal of DreamWorks SKG, former head of Walt Disney Studios, and a head of production of Paramount under Diller), Garth Ancier, President of BBC America, and Don Simpson, who was President of Production at Paramount under Diller and Eisner, was also included – he later went on to run a production company based on the Disney lot with Jerry Bruckheimer. Diller also had a well known heated working relationship with the controversial TV executive, Stephen Chao, whom he worked with at Fox Television and later hired as President of Programming and Marketing at USA Network.
Barry Diller is the owner of the sailing yacht EOS; at 93 metres it is the largest sailing yacht in the world.

Szövetségesei és ellenségei ódákat zengenek intelligenciájáról, emberismeretéről, tárgyalási technikáiról, kisugárzásáról és arról a képességéről, ahogyan a maga malmára képes hajtani a vállalati intrikák hullámait. Nem tartozik a sztárként kezelt médiamogulok közé, pedig kevesen bírnak annyi tapasztalattal, mint ő, aki bejárta a szórakoztatóipar és a médiavilág minden szegletét. A televíziózásban korszakalkotó formulákat talált ki (a hét filmje, a négyrészes mini-sorozat); 30 évesen mindenfajta idevágó gyakorlat nélkül lett hollywoodi stúdiófőnök (felturbósította a gyengélkedő Paramountot, majd a Foxot); dolgozott keménykezű tulajdonosoknak (Rupert Murdoch, John Malone); önállósult, felfejlesztette cégét, egy vagyonért adott túl rajta (a USA Networks 10,8 milliárd dollárt kóstált); a Forbes listáján a 400 leggazdagabb üzletember között szerepelt. Miután a nyáron nem sikerült megszereznie az eladósodott Vivendit, most az internetre kacsingat. Napóleon és Machiavelli keveréke nem az a típus, aki feladja.

Szülei ingatlanfejlesztők voltak, Beverly Hillsben nevelkedett fel, 19 évesen otthagyta az egyetemet (a rangos UCLA-t), és a William Morris ügynökség kifutófiújaként kezdte az ipart, majd családi kapcsolatok révén került az ABC programigazgatóságára. Későbbi fontos kollégája, Michael Eisner (jelenleg a Disney elnöke) így eleveníti fel könyvében első találkozásukat az ABC-nél: "Megdöbbentett, hogy a feje már akkor erősen kopaszodott. Bekísért az irodájába, anélkül, hogy bemutatkozott volna. Az állásinterjú alatt, amely húsz percig tartott, mindvégig udvarias volt, de látszott, hogy nem sokat törődik velem. Valahányszor kigyulladt egy gomb a telefonon, felkapott egy fülhallgatót, egy percig hallgatott, aztán folytatta a beszélgetésünket." Eisner ezután vacsorázni ment azzal a férfivel, aki beajánlotta őt az ABC-hez. "Azt mondtam a férfiról, hogy elég alacsony. "Nem az." Megemlítettem, hogy kopaszodik. "Ez sem igaz." A viselkedése kapkodó és kizárólag üzletre vonatkozik. "Ez lehetséges, de mindazok alapján, amit elmondtál, szerintem az asszisztensével találkoztál. Barry Dillerrel." Eisner később tudta meg: az ABC-s asszisztensek körében bevett gyakorlat volt, hogy belehallgattak főnökeik telefonbeszélgetéseibe, hogy lépést tartsanak az eseményekkel.

Dillert 1968-ban 26 tévéfilm gyártásával bízták meg. A másfél órás alkotásokat egyenként 450 ezer dollárból kellett elkészíteni, ami a fele volt annak, amit akkoriban az NBC költött hasonló dramatikus programokra. Senki sem vállalkozott a gyártásukra. A filmstúdiók nem akartak ilyen olcsón gyártani, főleg nem a mozivászon riválisa számára. Diller független producerekhez fordult, akik éhesek voltak a munkára; így találta meg Aaron Spellinget, a Starsky és Hutch, a T. J. Hooker, a Melrose Place későbbi producerét. 1970-ben Los Angelesbe helyezték át, nemcsak azért, mert a filmkészítés ott összpontosult, hanem mert felettese a távolban szerette volna látni az eredményesen dolgozó, de olykor kezelhetetlen Dillert. Néhány éven belül az ABC esti főműsoridejét heti három nap az ő programjai töltötték ki. Élen járt az olcsó, ám társadalmi témájukkal annál nagyobb érdeklődésre számot tartó doku-drámák gyártásában (homoszexualitás, vietnami háború, drogok), és ő indította el a Gyökerek című sorozatot is. 1973-ban honosította meg a négyrészes mini-széria formuláját (ma a televíziózás alapvető panelje), amikor 12 órás verziót rendelt Irwin Shaw Rich Man, Poor Man című könyvéből. A baljóslatú vélekedések ellenére a sorozat nagy siker aratott, amikor 1976-ben képernyőre került. Programjai ugyan sikeresek voltak, de az ABC évről-évre utolsó helyen végzett a csatornák nézettségi összesítésében.

"Diller felfelé bukott" - jegyezte meg a Variety, amikor a Paramountot birtokló Gulf & Western feje, Charles Bluhdorn őt kérte fel a stúdió társelnökévé, Frank Yablans mellé - annak ellenére, hogy Diller alkalmazottként sose tette be a lábát egyetlen filmstúdióba, nemhogy vezetőként. 32 éves volt ekkor. Lecserélte banánnak tetsző, sárga Jaguárját, és fejest ugrott a feladatba. Apa-fiú kapcsolat alakult ki Bluhdorn és Diller között, a főnök gyakran vendégül látta a Dominikai Köztársaságban álló birtokán, ahol Henry Kissinger-féle nagyságok fordultak meg rendszeresen, és már Diller "kiházasításán" törte a fejét, hogy ne csak remek vezetőt, de apát faragjon belőle (ami nem vált valóra).
"Bluhdorn azt remélte, hogy a két férfi közötti versengés helyre teszi Yablans elharapózó egóját, és mindkettejükből a legjobb munkát hozza ki. Csodálta azt a ravaszságot, amellyel Diller az üzleteket kötötte és a beosztottjait kezelte" - írja könyvében Peter Bart. Diller bevetette az általa "folyamatos kirúgás"-nak nevezett módszert: elszigetelni valakit az eseményektől, ellehetetleníteni őt az információk visszatartásával. Vetélytársa, Yablans hat hét múltán feladta, és kilépett! Miután gyorsan megvált az előző rezsimtől, maga mellé hívta ABC-s kollégáját, Michael Eisnert társelnöknek. Ő is filmes munkatapasztalat nélkül érkezett a posztra, 34 évesen.

Az elkövetkező tíz évben Hollywood óriásai közé hozták fel a sereghajtó stúdiót. 1977 és 1982 között megháromszorozták a forgalmat, és a profitot 13 millióról több mint 100 millióra tornázták fel! Sikerük lényege az úgynevezett "high concept" volt, ami elvetette a nyolcvanas évek popkultúrájába beágyazott filmiparának magjait: ha van egy világos, egyszerű ötleted, ami egy film alapja lehet, és ezt el tudod mondani egy-két mondatban, akkor nagy az esélyed, hogy ebből sikerfilm lesz. Az a film, amely nem egy érthető ötleten vagy történeten alapul, csak rétegfilm lehet, mert a nagyközönség nem fogja azzal fárasztani magát, hogy megértse. Ebből nőtt ki a mai folytatásokra és franchise-lehetőségekre koncentráló, kockázatkerülő filmipar. Elvégre Diller irányítása alatt készültek az első Star Trek- és Indiana Jones-mozifilmek. Ellenségei ezért jegyezik meg, hogy sosem tartozott az ágazat kreatív figurái közé: "Neki a filmek mindig termékek voltak. Ezért árul most trikókat a Home Shopping-nál", mondta egy megfigyelő a kilencvenes évek végén. A high concept szellemében fogtak bele forgatókönyvek fejlesztésébe, és nem vártak az ügynökségek javaslataira, az úgynevezett packagingre, amely a rendezőt, írót/könyvet, színészt együtt kínáló, ügynökségi jutalékkal megfejelt "csomagokat" jelenti. Nem mentek bele a népszerű könyvek filmes jogaira utazó stúdiós licitálásokba sem - mindabba, ami mára elengedhetetlenné vált a hollywoodi versenyben. A Paramount égisze alatt olyan filmek születtek, mint a Beverly Hills-i zsaru, a Flashdance, a Footlose, a Szombat esti láz, a Grease, az American Gigolo, a Benjamin közlegény, az Airplane!, meg művészfilmek, mint az Átlagemberek, a Becéző szavak, a Vörösök, az Atlantic City, a Mennyei napok, az Elefántember.

Diller és Eisner a stúdió pénzügyi stabilitását tartották elsődlegesnek. Az iparági átlag alatt tartották filmjeik költségvetését, és ahol nem bíztak a sikerben, még a forgatás során partnereket hoztak be, hogy minimalizálják a stúdió lehetséges veszteségét. Így ment a váratlanul nagyot durranó Flashdance profitja stúdión kívüli zsebekbe, vagy a Vörösök - Oscar-díjainak köszönhető - szerény nyeresége a Barclay's Bank kasszájába. Máskor már a finanszírozást is külső résztvevőkkel oldották meg, az amerikai adókedvezmények révén chicagói, New York-i fogorvosok és ügyvédek adták össze a filmek költségvetését, a jogszabály-módosítások után pedig az angol adótörvényeket kihasználva szereztek brit támogatókat. Elsőként kezdték el lábon eladni gyártás előtt álló filmjeiket (pre-sale) a tévécsatornáknak.

Bluhdorn halála után az új tulajdonos azzal próbálta magához láncolni a stúdió vezéreit, hogy megfosztotta őket hűséges középvezetőiktől. Így került szorításba Eisner is. Diller eleinte palástolta a veszélyt, de aztán - hamarosan lejáró szerződése tudatában - már csak másfelé kacsingatott. 1984. szeptember 12-én a lejtmenetbe került Foxhoz szerződött, hogy fellendítse a bizniszt. Tíz nappal később Eisnert a Disney - ismét egy szebb napokat látott birodalom - elnöke lett.
Még alig ült le a székébe a Foxnál, 1985-ben tulajdonosváltás történt a stúdió felett, és a hiperkonzervatív Rupert Murdoch lett Diller új főnöke. A két mogul ambíciói találkoztak: Diller valóra válthatta nagy álmát, hogy létrehozza a "nagy három" (NBC, ABC, CBS) vetélytársát. Kétmilliárd (!) dollárért megvett egy hálózatot, amely az USA nyolc nagyvárosában működő csatornát fogott egybe, és a lakosság 23 százalékát érte el. Erre építette rá a negyedik országos tévécsatornát, a Fox Broadcastingot, amely eleinte csak hetente két este sugárzott programot. Három évbe telt, míg teljes műsoridejű csatornává vált, főként olyan sikerekkel, mint a Simpson család vagy később a Power Rangers. A filmstúdióról sem feledkezett el, 1989-ben a magyar származású Joe Rothot nevezte ki az élére, aki olyan családi mozik bevételeivel járult hozzá a News Corp. mérlegéhez, mint a Reszkessetek, betörők! és a Mrs. Doubtfire.

Dillernek az évek során egyre inkább elege lett abból, hogy a más birodalmát építi. Ötvenéves korára elmondhatta, hogy három médiakonszernt vezetett, és mindet nyereségesen. Eredményein felbuzdulva Murdoch-kal egyenrangú pozícióra törekedett, ám ez nem volt az ausztrál mogul ínyére. 1992-ben nyilvánosan kijelentette, hogy még egyszer nem fog másnak dolgozni - és önállósította magát...

A teljes, részletes életrajz ITT olvasható!
Forrás: Hullámvadász Médiaportál

Rodney Dangerfield

Rodney Dangerfield (born Jacob Cohen; November 22, 1921 – October 5, 2004) was an American comedian and actor, best known for the catchphrase "I don't get no respect" and his monologues on that theme.

He was born on Long Island in the town of Babylon, the son of vaudevillian Phil Roy (Philip Cohen). His ancestors had come to the United States from Hungary.^[4] He would later say that his father "was never home — he was out looking to make other kids”, and that his mother "brought him up all wrong”. As a teenager, he got his start writing jokes for standup comics; he became one himself at 19 under the name Jack Roy. He struggled financially for nine years, at one point performing as a singing waiter (he was fired), and also working as a performing acrobatic diver before giving up show business to take a job selling aluminum siding to support his wife and family. He later said that he was so little known then that, "At the time I quit, I was the only one who knew I quit!" In the early 1960s he started down what would be a long road toward rehabilitating his career, still working as a salesman by day. He came to realize that what he lacked was an "image" — a well-defined on-stage persona that audiences could relate to and that would distinguish him from similar comics. He took the name Rodney Dangerfield, which had been used as the comical name of a faux cowboy star by Jack Benny on his radio program at least as early as the December 12, 1941 broadcast and later as a pseudonym by Ricky Nelson on the TV program The Adventures of Ozzie and Harriet. However, Jack Roy remained his legal name, as he mentioned from time to time.^[5] During a question and answer session with the audience on the album "No Respect," Rodney joked that his real name is Percival Sweetwater.

Fate intervened one Sunday night in New York, when The Ed Sullivan Show needed a last-minute replacement for another act. This live, weekly talent show, hosted by the very influential Sullivan, could make or break a show-business career. The middle-aged, husky Dangerfield, with his pessimistic monologue, was a contrast to the younger, trendier comics usually seen on the Sullivan show, and this alone gave him a novelty value. His success was assured when he told his very first "no respect" joke: "I get no respect. I played hide-and-seek, and they wouldn't even look for me”. Dangerfield would also tell conventional jokes in his act: "I grew up in a tough neighborhood. Tough neighborhood! Teachers would get notes from parents saying, 'Please excuse Johnny for the next 5-to-10 years!'" Dangerfield became the surprise hit of the show. Some of Dangerfield's material was unabashedly silly, but with his stop-watch delivery, it hardly mattered. "I used to date a girl from Buffalo," he'd announce. "Why can't I meet a girl with normal parents?" He would inform his audience, "I asked my wife 'is there somebody else?' She said, 'there MUST be.'" Invariably the butt of his own jokes, the disrespect began with his parents almost at birth, continued through schoolyard taunting by classmates, followed by failure in the dating scene, right up to his insulting wife. Audiences didn't necessarily believe his material, but laughed heartily at it.

Finally established as a reliable stand-up comedian, he would write thousands more of these self-deprecating jokes. Dangerfield began headlining shows in Las Vegas and made frequent encore appearances on The Ed Sullivan Show. He became a regular on The Dean Martin Show and appeared on The Tonight Show 70 times.

He bought a Manhattan nightclub in 1969 in order to remain near his children, because their mother was too ill to take care of them.^[6] "Dangerfield's" was the venue for an HBO show which helped popularize many stand-up comics, including Jerry Seinfeld, Jim Carrey, Tim Allen, Roseanne Barr, Jeff Foxworthy, Sam Kinison, Rita Rudner, Andrew Dice Clay and Bob Saget.

His comedy album No Respect won a Grammy Award. One of his TV specials featured a musical number, "Rappin' Rodney”, which soon became one of the first MTV music videos.

His career peaked during the early 1980s, when he became a movie star. His appearance in Caddyshack led to starring roles in Easy Money and Back To School. In Back to School, Dangerfield's writing described the character Lou (Burt Young) as "nice and tough" — he put one son through college and another through a wall. (On The Tonight Show, he applied this same description to his doctor, Dr. Vinny Boombotz.)

He played an abusive father in Natural Born Killers in a scene where he wrote his own lines.

In 1994, Rodney Dangerfield won an American Comedy Award for lifetime creative achievement. He was also recognized by the Smithsonian Institution, which put one of his trademark white shirts and red ties on display. When asked about the honor, he joked that the museum was using his shirt to clean Charles Lindbergh's plane. in 2006 Dangerfield posthumously received a degree from Harvard Law. It was always a dream of his to earn such a degree, but due to his tragic death he unfortunately would never be able to practice law.

He was married to Joyce Indig with whom he had a son, Brian, and a daughter, Melanie. From 1993 to his death he was married to Joan Child, who was instrumental in setting up his Internet site. He was also very good friends with comic Sam Kinison.

The confusion of Dangerfield's stage persona with his real-life personality was a conception that he long resented. While Child described him as "classy, gentlemanly, sensitive and intelligent,"^[7] people who met the comedian nonetheless treated him as the belligerent loser whose character he adopted in performance. In 2004, Dangerfield's autobiography, It's Not Easy Bein' Me: A Lifetime of No Respect but Plenty of Sex and Drugs (ISBN 0-06-621107-7) was published. The book's original title was My Love Affair With Marijuana, a reference to the drug he smoked daily for 60 years.

On April 8, 2003, Dangerfield underwent brain surgery to improve blood flow in preparation for heart valve-replacement surgery on August 24, 2004. Upon entering the hospital, he uttered another one-liner of the type for which he was known: When asked how long he would be hospitalized, he said, "If all goes well, about a week. If not, about an hour-and-a-half.”

In September 2004, it was revealed that Dangerfield had been in a coma for several weeks. Afterward, he began breathing on his own and showing signs of awareness when visited by friends. However, on October 5, 2004, he died at the UCLA Medical Center, where he had undergone the surgery in August. He was interred in the Westwood Village Memorial Park Cemetery in Los Angeles. In keeping with his "No Respect" persona, his headstone reads simply, "Rodney Dangerfield - There goes the neighborhood.”^[9]

Joan Child held an event in which the word "Respect" had been emblazoned in the sky, while each guest was given a live Monarch butterfly for a Native American butterfly-release ceremony led by Farrah Fawcett.

UCLA's Division of Neurosurgery has named a suite of operating rooms after him and given him the "Rodney Respect Award" which his wife presented to Jay Leno on October 20, 2005, on behalf of the David Geffen School of Medicine/Division of Neurosurgery at UCLA at their 2005 Visionary Ball.

Comedy Central aired a special titled Legends: Rodney Dangerfield on September 10, 2006, which commemorated his life and legacy. Featured comedians included Adam Sandler, Chris Rock, Jay Leno, Ray Romano, Roseanne Barr, Jerry Seinfeld, Bob Saget, Jerry Stiller, Kevin Kline and Jeff Foxworthy.

Northern Irish rock band The Dangerfields are named in tribute to him.

Impressed by Dangerfield's role in Caddyshack, Europet's design manager Allen Shuemaker brought forth the idea of creating a line of animal chew toys modeled after the comedian. The line had a short run in 1989 and, in recent years, have become highly desirable by a small group of collectors.

The ending credits of The George Lopez Show feature an homage to Rodney Dangerfield.

In 2007 it was reported that a Rodney Dangerfield tattoo is among the most popular celebrity tattoos in the United States, generally by people in their late 20s or early 30s who got the tattoo in the 1990s.
Jacob Cohen a New York-i Babilonban született 1921-ben. 15 éves korában már komoly poéngyárosnak számított, így egyértelmű volt, hogy a showbusinessben folytatja pályáját, ám az áttörés nem ment gyorsan. Jack Roy művésznéven sok helyen fellépett mint komikus, ám többnyire éneklő pincérként kereste kenyerét.

Egy ideig el is távolodott a szórakoztatóipartól, és üzleti életben próbált szerencsét. 1949-ben házasodott először; Joyce Indig két gyermeket szült neki. Jacob megunván az aluminium burkolat árusítást, visszatért oda, ahová igazán való.

Immáron végleges művésznevén, mint Rodney Dangerfield stand-up komikus a hatvanas évek végétől állandó szereplője volt olyan legendás tévéműsoroknak, mint a The Tonight Show Starring Johnny Carson valamint a The Dean Martin Show. Ugyancsak sokszor szerepelt a The Ed Sullivan Show-ban, ahol mindenki nagy megrökönyödésére meg tudta nevettetni a műsorvezetőt.

Első filmszerepe 1971-ben a The Projectionist c. low-budget vígjátékban volt, ám még évekig kellett várnia, hogy a mozivásznon is felfedezzék. A hetvenes évek végén többször is szerepelt a Saturday Night Live-ban, mely műsornak köszönhetően egyre többen megismerték és megszerették.

1980-ban mérföldkőhöz érkezett a pályafutása, bár az előjelek nem voltak túl biztatóak. Egy elsőfilmes rendező vígjátékában alakította az egyik főszerepet, mindössze 35 ezer dolláros gázsiért. A szerepvállalást talán meg is bánta, hisz a forgatás ideje alatt 150 ezer dollártól esett el (ennyit keresett volna ha elvállalja a különböző fellépéseket). A rendező azonban Harold Ramis, a film címe pedig Golfőrültek volt. A világsiker után Rodney sínen volt, s még ugyanabban az évben Grammy-díjat kapott albumáért.

Nem szerepelt sok filmben, ám emlékezetes vígjátékai gondoskodnak róla, hogy mégis ott a helye a filmlexikonok legnagyobb komikusai között. Az 1983-as Easy Money-ban egy 10 milliós örökséget hajkurászott Joe Pesci-vel, míg az 1986-as Back to School-ban (mely legnagyobb filmsikere közel 100 milliós bevételével) egy olyan milliomost alakított, aki beiratkozik fia egyetemére.

1991-ig kellett várni az újabb főszerepig, igaz a Rodney Dangerfield c. alkotás csak egy rajzfilm volt - a komikus ebben egy Las Vegas-i revütáncosnő kutya bőrébe bújt. A következő évben készítette a szolid sikerű, ám itthon is roppant népszerű vígjátékát, a Katicák avagy hajrá, csajok! címűt, majd első és egyetlen drámai szerepe következett 1994-ben Oliver Stone Született gyilkosok c. botrányfilmjében (Juliette Lewis apját játszotta).

A Botrány TV c. 1997-es komédia tovább öregbítette hírnevét. A kilencvenes évek végétől saját korábbi filmes jelenlétéhez képest sokat forgatott. A Casper: Szellemes kezdetekben a polgármester volt, az 1998-as A Keresztmanus c. Keresztapa-paródiában pedig Dom DeLuise partnereként ökörködött.

Az elmúlt pár évben több film főszereplője volt (My Five Wives, A negyedik tenor, Elbaltázott éjszaka), ám ezek nem jutottak el a mozis bemutatóig. Utolsó nagyfilmes szerepe a Sátánkában volt, melyben Lucifert alakította.

Egy-egy kisebb szerepben látható lesz még a (decemberben bemutatandó) Angels with Angles és az Onion Movie c. vígjátékokban is. Előbbi film érdekessége, hogy több szereplője a síron túlról, számítógép segítségével kel életre. Rodney Dangerfield sem lehet már ott a bemutatón...

Amerika egyik kedvenc komikusa nem csak filmjei által örökéletű - neki köszönheti karrierjét több egykori ismeretlen pályakezdő, akik az ő HBO-s műsoraiban kapták meg egyik első bemutatkozási lehetőségüket. Ők, a teljesség igénye nélkül: Jerry Seinfeld, Jim Carrey, Roseanne, Robert Townsend, Sam Kinison vagy Tim Allen.

Rodney-n a nyár végén komoly szívműtétet hajtottak végre, ám még a kórházba érkezésekor is volt ereje tréfálkozni: "Ha minden jól megy, körülbelül egy hétig leszek benn. Ha kevésbé , akkor úgy másfél óráig." A műtét jól sikerült, ám egy szélhűdés következtében állapota romlani kezdett, kómába is esett. Az elmúlt napokban eszméleténél volt, így el tudott búcsúzni második feleségétől és két gyermekétől, akik végig vele voltak a los angelesi UCLA Medical Centerben. Rodney kedvenc Frank Sinatra albuma hallgatása közben aludt el, a Come Fly With Me c. szám alatt.

Bíró László József

László József Bíró (Budapest, September 29, 1899 – Buenos Aires October 24, 1985) was the inventor of the modern ballpoint pen.

Bíró was born in Budapest, Austria-Hungary in 1899. He presented the first production of the ball pen at the Budapest International Fair in 1931. While working as a journalist in Hungary, he noticed that the ink used in newspaper printing dried quickly, leaving the paper dry and smudge-free. He tried using the same ink in a fountain pen but found that it would not flow into the tip, as it was too viscous. Working with his brother George, a chemist, he developed a new tip consisting of a ball that was free to turn in a socket, and as it turned it would pick up ink from a cartridge and then roll to deposit it on the paper.

His first ballpoint contained a large ball, and the pen was used for marking crates of goods. Later, he reduced the size of the ball, so the pen could be applied for writing. He first presented his pens at the Budapest International Fair in 1931.

Later the experiment was continued in a workshops of the firm of Goy and Kovalszky. Andor Goy played an mayor role in the development of a ballpoint pen that could be mass produced. His name is associated with the "Gopen".

László József Bíró first patented his pen in 1938, in Paris. In 1939, the invention was purchased by a German manufacturer. They began manufacturing the pen, but used ink that quickly dried out. In the United States, an attempt was made to use oil paint, but it failed.

Experiments have proceeded on abroad because in 1939 concerning for his own and his family's safety they emigrated from Hungary, firstly to Paris and then to Argentina. Working with ink used to find cracks in cast iron, his first really successful ballpoint pen was patented in Argentina on June 10, 1943, and he established Biro Pens of Argentina (in Argentina the ball pen is known as birome). For the ballpoint pen to work well precision-made ball bearings have also fabricated which finally a Swedish company was able to produce to the standard required by Bíró. The first ballpoint pens sold in large quantities were manufactured in 1945 and were first marketed in Argentina under the name of "Eterpen", and then, in France in 1950 Marcel Bich bought from Bíró the patent for the pen, which soon became the main product of hiscompany as Bic (Biro Crayon). The British Government bought the licensing rights to this new design for the war effort. The British Royal Air Force aircrew needed a pen, one that would not leak at higher altitudes in fighter planes as the fountain pen did. Their successful performance for the Air Force brought to the Biro pens world-wide reputation. In English-speaking regions some people still call the ballpoint a biro. Biró was so highly respected in his chosen home that his birthday, September 29, was selected as Inventors' Day. He also designed a bottle labelling line, and patented a phenol-based resin.

It took him 1 year to build the pen. Ballpoint pens are still widely referred to as a biro in many English-speaking countries, including the UK, Ireland, Australia and New Zealand. The term "biro" in colloquial British English is used generically to mean any ball point pen. Although the word is a registered trademark, it has become a genericised trademark. The company's intellectual property department keeps a close eye on the media and will often write to publications who use its trade name without a capital letter or as a generic term for ballpoint pens, in order to preserve its trademark. They have written to Private Eye (who printed the letter on their correspondence page under the heading "What a way to make a living!") concerning this on at least one occasion.

Bíró László József (Budapest, 1899. szeptember 29. – Buenos Aires, 1985. november 24.) a golyóstoll feltalálója.

A budapesti tudományegyetem orvosi karán volt hallgató, de rövid idő után megszakította tanulmányait. Volt hipnotizőr, grafológus, autóversenyző, biztosítási ügynök és vámügyintéző, foglalkozott festészettel, szobrászattal és találmányokkal. 1932 és 1934 között a kortárs magyar művészetet népszerűsítő Hongrie–Magyarország–Hungary című folyóirat szerkesztője, majd az Előre című hetilap munkatársa volt. Fő találmányához, a golyóstollhoz újságírói pályája vezette el.

Az 1930-as években szerkesztette meg Budapesten az első golyóstollat. Felismerte, hogy az újságok nyomásánál használt tinta gyorsabban szárad, és a papíron szárazon és piszkolódásmentesen megmarad. Mivel ez a sűrűbb tinta nem volt cseppfolyós, egy kis golyót szerkesztett a tollba, amely a tintát annak aljára vezette. Ahogy a toll a papíron mozog, a golyó forog, és így veszi föl a tintát, melyet a papírra ken.

Bíró első golyóstoll-szabadalmát Töltőtoll néven 1938. április 25-én jelentette be a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróságnak. Nem sokkal utána, 1938. november 23-án Pépes halmazállapotú tinta és hozzá tartozó töltő-toll címmel jelentett be újabb szabadalmat.

A használható golyóstoll előállításához vezető kísérleteket külföldön fejezte be, ugyanis 1938-ban elkezdődtek a zsidókat korlátozó intézkedések, és Bíró – mint érintett – Párizsba ment. Egy argentin, Agustín P. Justo, akivel már külföldön ismerkedett meg, javasolta neki, hogy költözzön Argentínába, és csak a konzulátuson, ahová vízumért folyamodott, tudta meg, hogy Justo valójában az argentin elnök.

Argentínába emigrálva 1940-től önállóan kísérletezett. Ottani letelepedése után megfelelő módosítással az öntvényrepedést jelző festéket alkalmazta a golyóstoll töltésére. Argentinában benyújtott találmányára 1943. június 10-én kapott szabadalmat. Az első rendszeres eladásra gyártott golyóstollakat 1945-től Eterpen néven árusították. Az új íróeszköz - Biropen néven - gyorsan elterjedt az egész világon, és már életében halhatatlanná tette feltalálója nevét.

Az angol kormány azért vásárolta meg a szabadalmat, mert a golyóstoll a repülőgépeken nagy magasságokban is működött, nem folyt ki belőle a tinta. 1944-ben a Royal Air Force Bíró-féle golyóstollakat használt. A franciák máig fennálló részvénytársaságot alapítottak a találmány hasznosítására. A golyóstollat BIC védjeggyel hozzák forgalomba, ami a Biró Crayon rövidítése. A Parker nevű cég 1957-ben kezdte meg a golyóstollak forgalmazását. Az 1960-as évektől kezdve a golyóstoll a Föld minden országában elterjedt, és általánosan használt íróeszközzé vált. Angol nyelvterületen a golyóstollat ma is gyakran "biro" vagy "biro pen" néven említik, Orwell műveiben például kizárólag ezen a néven szerepel.

Bíró László József 1985. november 24-én halt meg új hazájában. Születésnapja, szeptember 29-e 1986-tól Dia del Inventor (a Feltalálók Napja) Argentinában.

Rákosi Mátyás

Mátyás Rákosi (born March 9, 1892 as Mátyás Rosenfeld - died February 5, 1971 was a Hungarian communist politician, of Jewish origin and born in present-day Serbia. He was the ruler of the communist Hungary between 1945 and 1956^[4] — first in his capacity as General Secretary of the Hungarian Communist Party (1945-1948) and later as General Secretary of the Hungarian Working People's Party (1948-1956)^[5]. His rule was characterised as a Stalinist type dictatorship.

Rákosi was born in Ada, a village in County Bács ^[1] in what was then the Austro-Hungarian Empire (now in Serbia). Born into a Jewish family, the fourth son of a grocer (his mother would give birth to seven more children) ^[1] he later repudiated religion and totally repudiated Judaism, consistent with Communist doctrine, which was atheistic.

He served in the Austro-Hungarian Army during the First World War and was captured on the Eastern Front. After returning to Hungary, he participated in the communist government of Béla Kun; after its fall he fled, eventually to the Soviet Union. After returning to Hungary in 1924 he was imprisoned, and was released to the Soviet Union in 1940, in exchange for the Hungarian revolutionary banners captured by the Russian troops at Világos in 1849. In the Soviet Union, he became leader of the Comintern. He returned to Debrecen, Hungary, on January 30, 1945, sent by Soviet leadership, to organize the Communist Party.

When the communist government was installed in Hungary, Rákosi was appointed General Secretary of the Hungarian Communist Party. He was a member of the High National Council from September 27, to December 7, 1945. Rákosi was acting Prime Minister from February 1, to February 4, 1946 and on May 31, 1947. In 1948, the Communists forced the Social Democrats to merge with them to form the Hungarian Working People's Party.

Rákosi described himself as "Stalin's best Hungarian disciple" and "Stalin's best pupil." He also invented the term "salami tactics", which related to his tactic of eliminating the opposition slice by slice. At the height of his rule, he developed a strong cult of personality around himself.

Under Rákosi, an imitator of Stalinist political and economic programs, and dubbed the “bald murderer,” Hungary experienced one of the harshest dictatorships in Europe. Approximately 350,000 officials and intellectuals were purged from 1948 to 1956 ^[10]. ^[11] Rákosi imposed totalitarian rule on Hungary — arresting, jailing and killing both real and imagined foes in various waves of Stalin-inspired political purges – as the country went into decline. In August 1952 he also became Chairman of the Council of Ministers, but on June 13, 1953, to appease the Soviet Politburo, he was forced to give up the office to Imre Nagy, yet retained the office of General Secretary. Rákosi led the attacks on Nagy. On 9 March 1955, the Central Committee of the Hungarian Worker's Party condemned Nagy for "rightist deviation". Hungarian newspapers joined the attacks and Nagy was accused of being responsible for the country's economic problems and on 18 April he was dismissed from his post by a unanimous vote of the National Assembly. Rákosi once again became the leader of Hungary.

The postwar Hungarian economy suffered from multiple challenges. Hungary agreed to pay war reparations approximating US$300 million, to the Soviet Union, Czechoslovakia, and Yugoslavia, and to support Soviet garrisons. The Hungarian National Bank in 1946 estimated the cost of reparations as "between 19 and 22 per cent of the annual national income." Moreover, Hungary's participation in the Soviet-sponsored COMECON (Council of Mutual Economic Assistance), prevented it from trading with the West or receiving Marshall Plan aid. Postwar economic recovery reversed under the Rákosi government. The Hungarian currency experienced marked depreciation in 1946, resulting in the highest historical rates of hyperinflation known. By 1952, disposable real incomes sank to two-thirds of their 1938 levels whereas, in 1949, this figure had been 90 percent.

By 1953, post-war Hungarian manufacturing output fell to one-third of pre-war levels. The government used coercion and brutality to collectivize agriculture, and it squeezed profits from the country's farms to finance rapid expansion of heavy industry, which attracted more than 90% of total industrial investment. At first Hungary concentrated on producing primarily the same assortment of goods it had produced before the war, including locomotives and railroad cars. Despite its poor resource base and its favorable opportunities to specialize in other forms of production, Hungary developed new heavy industry in order to bolster further domestic growth and produce exports to pay for raw-material import.

Rákosi's regime also established wage controls and a two-tier price system made up of producer and consumer prices, which the government controlled separately. In the early 1950s, the authorities used these new controls to limit domestic demand and cut relative labor costs by tripling consumer prices and holding back wages. Popular dissatisfaction mounted as the economy suffered from material shortages, export difficulties, and mounting foreign debt.

Rákosi was then removed as General Secretary of the Party under pressure from the Soviet Politburo in June 1956 (shortly after Nikita Khrushchev's Secret Speech), and was replaced by Ernő Gerő. To remove him from the Hungarian political scene, the Soviet Politburo forced Rákosi to move to the Soviet Union in 1956, with the official story being that he was "seeking medical attention." He spent the rest of his life in the Kirgiz Soviet Socialist Republic. Shortly before his death, in 1970, Rákosi was finally granted permission to return to Hungary if he promised not to engage in any political activities. He refused the deal, and remained in the USSR where he died in Gorky in 1971.

After his death, his body was returned to Hungary for burial in Budapest.

Rákosi Mátyás (eredetileg Rosenfeld Mátyás) (Ada, 1892. március 9. – Gorkij, Szovjetunió, 1971. február 5.) a Magyar Kommunista Párt és a Magyar Dolgozók Pártjának első- és főtitkára, államminiszter és miniszterelnök.
Az akkor Magyarországhoz, ma Szerbiához tartozó bácskai Ada községben született szegény, alig vallásos, tizenkét gyerekes zsidó terménykereskedő Rosenfeld József és Léderer Cecília hatodik gyermekeként. Az apai nagyapja falusi kovács volt, és az 1848-as szabadságharc idején a helyi népfelkelők "kaszáit egyenesítette" és emiatt később menekülnie kellett. Apját a faluban "Kossuth-zsidó"-nak is hívták, mivel a Kossuth-párt támogatója volt. Apja 1904-ben változtatta családnevét Rosenfeld-ről Rákosi-ra. Sopronban végezte az elemi iskolát, majd 1910-ben érettségizett a szegedi főreáliskolában jeles eredménnyel. Ezután a Keleti Akadémia külkereskedelmi szakán tanult. 1912-től Hamburgban, 1913-ban Londonban tanult a ösztöndíjasaként.

Fiatalként a szociáldemokrata párt tagja lett, majd részt vett a diákmozgalomban és titkára volt az antimilitarista Galilei Körnek, amelynek soraiból nem egy híres magyar kommunista került ki. ^[1] Az I. világháborúban az orosz fronton harcolt, ahol 1915-ben hadifogságba esett, és egészen 1918-ig távol-keleti hadifogolytáborokban élt. Innen megszökött, és Szentpétervárra ment.

Hazatérése után belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Tanácsköztársaság idején helyettes kereskedelmi népbiztos, majd a szociális termelés népbiztosa volt. 1919 júniusában egy ideig a Vörös Őrség parancsnoka, és ezzel egyidőben többször is járt az északi- és a román-fronton.

A bukás utáni frakcióharcban Kun Bélát támogatta, majd emigrált Bécsbe, de egy beszéde miatt kitoloncolták Ausztriából. 1920 és 1924 között a Komintern megbízásából részt vett több közép-kelet európai kommunista mozgalomban. 1924-ben visszatért, rá egy évre letartóztatták, és lázadás vádjával 8 és fél év börtönre ítélték^[2]. A per nemzetközileg is híres lett Rákosi beszéde után az utolsó szó jogán, s elítélését Henri Barbusse francia költő-író is elemezte írásában, sok más közép-európai kommunista sorsával együtt. Nem sokkal kiszabadulása előtt egy újabb perben a kommün alatti tevékenységéért életfogytiglant kapott. 1940-ben, amikor a Szovjetunió visszaadta az Orosz Birodalom által 1849-ben zsákmányolt magyar hadilobogókat, a kétoldalú egyezmény egyik feltételeként Rákosi Moszkvába távozhatott.
A Szovjetunióban a munkásmozgalom hőseként fogadták, 1940. május 6-án Sztálin mellett állhatott a Vörös téri felvonulás díszemelvényén. Bár eleinte megdöbbentették a sztálini politika által radikálisan megváltozott viszonyok, gyorsan akklimatizálódott, és mindenben követte Sztálint és az SZKP-t. Az emigráns Magyar Kommunista Párt vezetője volt, ő irányította az emigráns-magyar Kossuth Rádiót, és a magyar foglyok közötti propagandamunkát. Ezekben az években ismerte meg leendő feleségét, a jakut Feodora Fjodorovna (Fenya) Kornyilovát.

1945. január 30-án érkezett haza a Szovjetunióból, és hamar nagy befolyásra tett szert a politikai életben. Az ezt követő hónapokban a kivárás taktikáját alkalmazta, mivel még Sztálin szándékai sem voltak egyértelműek Magyarországgal kapcsolatosan. Több nyelven kiválóan beszélt, ez tette lehetővé, hogy Trumannal angolul tárgyalhatott Washingtonban a békeküldöttség tagjaként, de emellett meg tudta magát értetni oroszul, németül és olaszul is. A politika volt a „hobbija”, amely élete minden percét kitöltötte. A Magyar Kommunista Párt, majd 1948-tól a szociáldemokrata párttal (MSZDP) való egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja főtitkára lett. 1945-től miniszterelnök-helyettes államminiszter. Az 1945 őszi, 57%-os kisgazda győzelemmel zárult parlamenti választás után a szovjet csapatok és a kommunista irányítás alatt álló politikai rendőrség segítségével megkezdte az úgynevezett szalámitaktika érvényesítését, fokozatosan felszámolva a kisgazdákat és a többi demokratikus pártot.

1947 után egyre inkább úrrá lett rajta a megalománia, lassanként a hatalom rabjává vált. Pozícióinak megszilárdítására minden eszközt használhatónak ítélt meg. Saját bajtársait is habozás nélkül végeztette ki, közülük Rajk László esete a legismertebb. A Rákosi-kultusz fokozatosan kiépülve az 1950-es évek elejére érte el tetőpontját, ekkor kezdték a „népek bölcs vezére”, valamint a „Sztálin legjobb magyar tanítványa” jelzőkkel illetni. 1952–53-ban a Minisztertanács elnöke (azaz miniszterelnök) volt.

A nevével jelképezett korszakban az emberi jogok súlyos sérelmet szenvedtek. Sokakat ért megtorlás: a koncepciós perekben kivégzettek száma száz és kétszáz fő közé tehető, 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950–53 között 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett.
1952-ben ünnepelte 60. születésnapját, melynek keretein belül munkaversenyeket hirdettek országszerte. Ekkoriban alapították meg a Rákosi Mátyás Tanulmányi Verseny-t (a későbbi OKTV-t), a Rákosi-kupát és még számos elismerést, amit tiszteletére alapítottak. Minden magyarnak kötelező volt valamivel hozzájárulnia a nagy ünnepséghez: az óvodások rajzokat készítettek, az általános iskolások első fogalmazásukat neki írták, a felnőttek terítőkbe hímezték Rákosi nevét. A Magyar Optikai Művek dolgozói egy különleges órát küldtek az alkalomra.

Sztálin halála után, 1953-tól pozíciója gyengült és súlyos bírálatban részesítette a Szovjetunió Kommunista Pártja, majd pedig önkritikára kényszerült. A miniszterelnöki székben a desztalinizációt megkezdő Nagy Imre követte, akivel szemben 1956-ig váltakozó sikerű hatalmi harcot folytatott. Ezekben az években is tanúbizonyságot tett kiváló taktikusi képességeiről, végül 1955-re sikerült elérnie Nagy Imre leváltását. Helyére bizalmi embere, Hegedüs András került.
Az SZKP XX. kongresszusa után, 1956 nyarán szovjet nyomásra az MDP Központi Vezetősége tisztségéből eltávolította, ekkor a Szovjetunióba távozott. A pártfőtitkári székben a legközelebbi elvbarátjának számító Gerő Ernő követte.
Az 1956-os forradalom bukásával hatalomra került Kádár János Rákosi Mátyás személyi kultuszát jelölte meg az „ellenforradalom” egyik kiváltó okának. Bár Rákosi ismételt kísérleteket tett a hazatérésre, erre nem kapott engedélyt, Hruscsov Kádár mellett döntött. 1962-ben kizárták az MSZMP-ből. A Szovjetunióban először Krasznodarba, majd különböző közép-ázsiai városokba küldték, így több évet töltött a kirgizisztáni Tokmakban is, ahol kis múzeum őrzi emlékét. Végül a Gorkiji területen fekvő Arzamaszba száműzték, ahol 1971-ben meghalt. Urnáját szűk családi körben, a Farkasréti temetőben helyezték el, lényegében titokban. Rákosi élete végéig abban a hitben volt, hogy őt Magyarországon szeretik és visszavárják.